Prológus

Sziasztok kedves olvasók! :) 
Ezzel a kis prológussal megnyitjuk immáron 3. közös blogunkat. A Szereplők oldalon megtaláljátok a főszereplőinket, és róluk egy rövid bemutatkozót. Ahogy haladunk a részekkel, a szereplők listája is bővülni fog.
Ha tetszett ez a kis bevezető, és felkeltettük az érdeklődéseteket a további részek iránt, iratkozzatok fel, és mindig értesítést fogtok kapni arról, ha kiteszünk egy új részt. A fejezetek alá pedig örömmel fogadjuk a pipákat valamint a kommenteket. 
Jó olvasást! :) Dana, Bius xx

A nevem Sebők Lili, nemrég töltöttem be a 24-et. Szentendrén élek egy, a Duna-parthoz közel lévő kis lakásban. Jelenleg fitnesz edzőként dolgozom, valamint délelőttönként besegítek a lakásomhoz közeli Frei kávézóban. Munka után életem legnagyobb szenvedélyének hódolok, a focinak. A helyi női csapat kapitánya vagyok, ami hatalmas megtiszteltetés. 
A mai nap pedig nagy nap a számunkra. Lehetőséget kaptunk egy edzőmeccsre a Magyar Válogatottal.
Reggel a jól megszokott edzőteremben indítottam a napot. Ez mindig felfrissített.
A kondi tulaja úgy vélte, a nyárra remek program lenne, ha gyerekeknek is tartanánk kisebb edzéseket, így ma ezzel a csoporttal kezdtem. Ahogy az öltözőbe értem, már le is cseréltem a nyári szoknyám a szokásos sport atlétára és rövidnadrágra, valamint a kedvenc edzőcipőmre. A teremben pedig már ott vártak a gyerkőcök. Egész jó a kapcsolatom a kicsikkel, hisz nekem is van egy öcsém. Az óra nagyon jó hangulatban telt. A gyerekek mind nagyon aranyosak és kitartóak voltak, végig élvezték az edzést és egyszer sem nyavalyogtak, hogy elfáradtak.
Miután elköszöntem tőlük visszamentem az öltözőbe, és egy gyors zuhany után már indulhattam is a kávézóba. Az oda vezető úton egyfolytában csak a délután járt a fejemben. Alig vártam, hogy találkozhassak azokkal a srácokkal, akik hetekig lázban tartották az egész országot. Mindannyian nagyszerű játékosok, és szerettem volna, ha tanulhatok tőlük valamit. 
Nagyon hálás voltam Eriknek, az edzőnknek, hogy elintézte ezt nekünk. 
A kávézóba érve kolléganőm, Reni, aki mellesleg nagyon jó barátnőm is, hatalmas mosollyal fogadott.
- Na, izgulsz már? - kérdezte még mindig vigyorogva.
- Az nem kifejezés. Nem minden nap találkozik az ember a magyar válogatottal, pláne úgy, hogy még egy meccset is játszik vele. - magyaráztam neki lelkesen, miközben magamra kötöttem a kötényt, és felhelyeztem a névkártyám.
- Ha már ennyi jóképű férfi vesz majd körül, igazán levadászhatnád az egyiket. - villantotta fel sejtelmes mosolyát.
- Reni, ugye tudod, hogy játszani jönnek és nem flörtölni? -  vontam fel a szemöldököm.
- Na és aztán? Gondolj csak bele, Dzsudzsák, Nagy Ádám és Szalai sem olyan csúnya. - elmélkedett hangosan, nekem pedig nem volt kedvem tovább hallgatni, így otthagytam és beálltam a helyemre a pultba.
Fel sem tűnt, hogy már lejárt a műszakom, mikor Reni elkezdte bökdösni a vállam, hogy ideje indulnom, ha időben oda akarok érni a meccsre. Az idő múlása azért nem tűnt fel, mert imádtam ott dolgozni. A munkatársaim mind kedvesek voltak, a kávézó hangulata mindig megnyugtatott, ráadásul a hatalmas ablakok a Dunára engedtek rálátást, ami még gyönyörűbbé tette a helyet. 
Összeszedtem a cuccaim és már indultam is haza, nehogy a végén tényleg elkéssek, ami elég kínos lenne csapatkapitányként.
Mivel már egy ideje külön élek anyuéktól, (akik szintén a városban laknak, csak annak a túlsó végén) a lakásomban nem várt senki. Egy gyors fogmosás és arcmosás után magamra vettem a mezem, ami piros színű, és fehér betűkkel a hátán ott díszeleg a keresztnevem, valamint a 14-es szám. 
Hajamat egy kontyba fogtam össze, mivel a hosszúságát nézve nem elég, ha csak egy copfba fogom. A sporttáskámba belehajtogattam a ruhám, amit majd az edzés után veszek fel, valamint a szokásos törülközőm és a kulacsom, amit teletöltöttem hideg vízzel, és a stoplisom, ugyanis abban nem lett volna túl kényelmes elsétálnom a pályáig. 
A szívem a torkomban dobogott az egész út alatt. Lábaimat egyre gyorsabban szedtem egymás után, hogy minél hamarabb odaérhessek. 
Legnagyobb meglepetésemre én voltam az első az öltözőben, így bepakoltam a szekrényembe, felhúztam a karomra a citromsárga karszalagot, ami a csapatkapitányságomat jelképezi.
Egy negyed órával később már az egész csapat a pálya egyik lelátóján izgatottan várakozott. Annak ellenére, hogy sportoló lányok vagyunk, szinte mindenkitől a focisták jóképűségére tett megjegyzéseket lehetett hallani. 
- Na csajok, készen álltok? - lépett oda hozzánk hirtelen Erik.
- Már itt vannak? - döbbent le Virág, aki a csapat kapusa.
- Bizony ám. Öltözködnek, de semmi leskelődés. - nézett végig rajtunk összehúzott szemöldökkel. 
- Nem kéne minket nimfomániásnak nézni. - szólt rá Tami, az egyik középpályás.
- Túl jól ismerlek titeket. - nevetett fel Erik.
- Igen? És mióta vagyunk ilyen éretlen kis csitrik, akik leskelődnek a fiúk után? - kérdeztem meg tőle csodálkozva.
- Lilikém, ne mond, hogy... - a mondatot azonban nem tudta befejezni, ugyanis megjelent a másik csapat edzője, Szélesi Zoltán.
- Oké, a Fiúk elkészültek, és amint hallom, már jönnek is. - nézett az ajtó irányába, ahonnan valóban férfi hangokat lehetett hallani, amik egyre hangosabbak lettek. 
Azonnal felpattantam az eddigi helyemről, és velem együtt az egész csapat is. Rendeződtünk egy gyors sorba, amibe a meccsek előtt szoktunk felállni. Az én helyem a sor legelején van. 
A gyomrom mogyoró méretűre zsugorodott az izgalomtól, és a torkom hirtelen kiszáradt.
- Hali! - lépett ki először Böde, akinek láthatóan nagyon jó kedve volt.
- Köszi Danikám, mondtam, hogy szeretnék én kijönni először, de semmi baj. Sziasztok lányok! - Dzsudzsák Balázs követte Danit szélsebesen, és úgy tűnt, nagyon szeretné megelőzni őt.
- Mint egy csapat óvodás. - nevetett fel mögöttük Gera, a csapat egyik "veterán" játékosa.
És így sorakozott fel velünk szemben a Magyar Labdarúgó Válogatott.
- Nos, akkor kezdhetnénk egy gyors bemutatkozással a lányaim részéről. - javasolta edzőnk, amit mindenki támogatott.
Nekem kellett elkezdenem, amitől kissé zavarba jöttem.
- Sziasztok. Én Sebők Lili vagyok, a csapat kapitánya. - mutatkoztam be, de teljesen zavarban voltam.
- Hmm. Cserét akarok. Cseréljük le Balázst Lilire. Szívesebben engedelmeskednék neki. - szólalt meg hirtelen Priskin Tamás.
- Mert én olyan sokat dirigálok... - forgatta meg szemeit Balázs.
- Épp eleget hallom a hangod, talán már túl sokszor. - szúrta oda Tamás.
A bemutatkozás után, ami elég hosszadalmasra sikeredett, ugyanis a fiúk folyamatosan piszkálták egymást, következett a kézfogás. A mi csaptunk már felállt a helyére, a fiúk azonban nem igazán tudtak dönteni, hogy ki mikor szeretne játszani. Miután sikerült nekik is a helyükre állni, elkezdhettük a meccset. Megadták nekünk a kezdés jogát, de az a sejtelmes vigyor nem kerülte el a tekintetem, amivel egymásra pillantgattak. Fogalmam sem volt mire készülnek, de abban biztos voltam, hogy mindent megteszek azért, hogy legyőzzem őket. Ahogy meghallottam a sípszót már passzoltam is a jobb oldalamon lévő Kingának, ám mielőtt a labda odaérhetett volna hozzá, Nagy Ádám már el is rabolta előlünk. Olyan gyorsan történt minden, hogy reagálni sem volt időnk, a kapuban pedig már landolt is a gól Gera jóvoltából.
Ekkor döbbentem rá, hogy a gyorsaságra játszanak. Rossz döntés volt. Helyet cseréltem Kingával, és így kezdtük el a következő "összecsapást". 

Kinga passzolt a másik oldalán lévő Taminak. Előre rohantam amennyire csak bírtam és vártam a nekem érkező passzt. A labda fél másodpercen belül már nálam is volt, és indulhattam a kapu felé. Szokásomhoz hűen megint csak a labdára koncentráltam, így pedig képtelenség lett volna észrevennem az éppen felém rohanó ellenfelet. A következő pillanatban a fejem koccant egyet ahogy összeütközött a műfűvel. Egy test nehezedett rám, ami fokozatosan távolodni kezdett tőlem, ezzel egy időben pedig a szemeim is kezdtek kinyílni. Mikor szemtől szembe kerültem "támadómmal", a lélegzetem is elakadt. A világ leggyönyörűbb szempárja vizslatott engem...