4. rész

Sziasztok drága olvasók! :)
Bocsánat a várakoztatásért, kicsit később hoztuk meg a részt, mint terveztük, de itt vagyunk és reméljük örömmel olvassátok majd! :)
Dana, Bius xx

- Ne nézz balra, oké? - kérlelt, de én képtelen voltam engedelmeskedni neki, a kíváncsiságom az egyik legnagyobb hibám, így odafordultam. 
- Ó te jóságos ég! - mondtam elkerekedett szemekkel, és magam sem hittem el, hogy így látom Őt...

A pláza bejáratánál az exem szerencsétlenkedett egy babakocsival, karjaiban pedig egy kisfiú ordított torkaszakadtából. Nos, igen, Krisszel azért szakítottunk, mert kiderült, hogy volt barátnője teherbe esett tőle. Nem voltam hajlandó ezzel a tudattal együtt élni, és még a kapcsolatunk sem volt olyan komoly, hogy mély depresszióba süllyedtem volna a szakítástól.
- Még most is alig hiszem el, hogy ez a gyerek apa. Még ő maga is egy éretlen srác. - tűnődött mellettem Reni.
- Ahhoz elég érett volt, hogy teherbe ejtsen egy lányt. - vigyorogtam rá, és elindultam Kriszék irányába, magam után húzva barátnőmet is.
- Lili? - nézett rám kerek szemekkel volt barátom mikor eléjük értünk.
- Hali apuka. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Hé Krisztián, a fiad ennyire utál vagy csak ilyen antiszoc? - hallottam meg barátnőm cinikus hangját mögülem.
- Reni? Öröm téged látni, mint mindig. - mosolygott rá Krisz erőltetetten.
- Hogy hívjak a nagyfiút? - léptem oda a kissráchoz, aki ettől kicsit megszeppent és csendben maradt.
- Beni. Most két éves. - mosolygott fiára a büszke apuka.
- Helló, Beni! - csikiztem meg a pofiját a kicsinek.
- Na és hol van Beni anyukája? - érdeklődött barátnőm.
- Hát.... mi már nem vagyunk együtt. - Krisz hangja elég sejtelmes volt.
- Ugye nem hagyta itt a saját fiát? - döbbent le Reni.
- Ez most komoly? - néztem fel Krisztiánra én is elkerekedett szemekkel.
- Hé Reni! Elvinnéd Benit egy gombóc fagyira? - néztem barátnőm szemeibe segítségkérőn. Láttam rajta, hogy ellenzi a dolgot, de mivel a legjobb barátnőm, végül mégis segített.
- Na gyere nagyfiú, kenjük össze a szép pofikád egy kis fagyival. - vette át Reni a kicsit Krisztől, aki meglepő módon egy szó nélkül vele tartott.
Mikor kellő távolságba kerültek, Krisszel leültünk az egyik közeli padra.
- Mi történt? - kérdeztem tényleg olyan kedvesen, ahogy csak tudtam.
- Nem kért az anyaságból. Túl fiatalnak érezte magát ehhez. - kezdett bele a mesélésbe, az arca tele volt fájdalommal. - Tudod ezt még meg is érteném. De akkor sem kellett volna elhagynia a fiát. Beni tényleg jófej kissrác. - mosolyodott el kisfia gondolatára.
Kezeimet az ölébe ejtett ujjaira tettem, mire felém kapta a tekintetét.
- Tudod, még most is sokat gondolkozok azon, mi lett volna ha akkor együtt maradunk mi ketten. Mikor megszületett Beni, rá egy hónapra Anna elhagyott minket. Először azt sem tudtam mit kezdek majd. Azután munkát találtam, és sokat gondoltam rád. Számtalan el nem küldött levelet írtam neked, de végül túl gyáva voltam ahhoz, hogy eljuttassam hozzád. Szerettem volna, ha velem együtt elfogadod a fiamat, és egy családként folytathattuk volna. Persze ezt ne vedd tolakodásnak vagy nyomulásnak. Már beletörődtem, elfogadtam. - mondta kicsit elkeseredve, közben mégis mosolygott. 

Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, csak visszamosolyogtam rá. Jól estek a szavai, nem tudtam haragudni rá. Inkább hálás voltam amiért elmondta az érzéseit. És megértettem, milyen nehéz lehetett neki ilyen fiatalon egyedül felnevelni egy kisfiút. Ugyanis az anyukája még kiskorában meghalt, az apukájával pedig mielőtt velem összejött nagyon durván összeveszett. Ezek szerint azóta sem tartják a kapcsolatot.
- Na és veled miújság? Focizol még azóta is? - törte meg újra ő a csendet. Észre sem vettem, hogy ennyire elgondolkoztam.
- Igen, és képzeld pár napja az edzőnk, Erik elintézett a Magyar Válogatottal egy edzőmeccset. - újságoltam lelkesen, közben Stibire gondolva. Vajon elmondjam neki kivel fogok randizni pénteken?
- És ki nyert? - nevetett fel, és bár tudta a választ, azért feltette a kérdést.
- Természetesen ők, pedig sokkal lazábban játszottak mint az EB-n. Gondolom nem akarták szétrúgni a seggünket. - nevettem fel. - És rúgtam egy gólt is nekik! - büszkélkedtem.
- Hűha, akkor tényleg nagyon visszafoghatták magukat. - oltott be, mire mindketten jóízűen

felnevettünk. Kicsit oldalba böktem, majd újra megszólalt. - Jól van na, tudom mennyire tehetséges vagy.
Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy Reni és Beni már meg is érkeztek.
- Te tényleg nagyon komolyan vetted azt, hogy a fiamnak ki kell kenni az arcát fagyival. - nevetett fel Krisz, majd elővett egy törlőkendőt és elkezdte Beni száját törölgetni.
- Én sosem hazudtolom meg magam. - nézett rám legjobb barátnőm, én pedig hevesen bólogattam. Ez már biztos.
- Apuszi! - szólalt meg hirtelen egy vékonyka hang.
- Tessék Beni! - törölte meg Krisz a kicsi apró ujjait, ami szintén tiszta csoki volt.
- Jenyi hojnap is elvisz fadizni? - nézett hatalmas csillogó szemekkel a kisfiú hol édesapjára, hol pedig Reni barátnőmre.
- Hát kishaver ez nem csak rajtam múlik. - borzolta meg tejföl szőke haját Krisz, majd Renire nézett.
- Hát fagyit nem ígérhetek, de mit szólnál ha eljönnél hozzám és Lilihez valamelyik nap a munkahelyünkre, ahol isteni sütik vannak? - guggolt le barátnőm a kisfiú elé.
- Hűű. Jendben. Medek. - tapsikolt örömében Beni.
- Feltett szándékodban áll felhízlalni a gyerekem, Antal? - nézett fél szemmel barátnőmre Krisztián.
- Ne már Bartók! Egy kis sütitől még nem fog felfúvódni. - lökte meg a vállát.
- Jól van, legyen. Még mindig a Freiben vagytok? - nézett rám a fiatal apuka, miközben felállt.
- Ott bizony. - mosolyogtam rá.
- Oké, akkor valamelyik nap beugrunk. Na gyere kishaver. - emelte fel Benit és berakta a babakocsiba. - Jó volt látni, Lili. - mosolygott rám. - Neked is örültem Antal. - villantott egy "kedves" mosolyt Renire is. 
- Szintúgy, Bartók. - biccentett egyet fejével barátnőm, majd lehajolt Benihez. - Majd találkozunk kicsi Ben. - kacsintott a kisfiúra, aki hangosan felnevetett.
- Na sziasztok! - intett egy utolsót Krisz, majd végleg otthagytak minket.
- Hát sosem hittem volna, hogy Bartók Krisztián ilyen remek apa lesz. - nézett utánuk barátnőm.
- Hogy őszinte legyek, én sem. De azok után amilyen gyerekkora volt, nem csoda, ha azt szeretné, hogy a fiának mindene meglegyen. - indultam el, Reni pedig követett.
- A kissrác gyerekkora már így sem lesz teljes. - szomorodott el barátnőm.
- Anna egy idióta, hogy itthagyta őket. - fújtattam.
- Talán Krisz talál egyszer valakit, aki bizonyos szinten pótolni tudja majd az anyját. - Reni hangja tele volt reménnyel, tényleg jót akart Beninek, és bizonyos szinten Krisznek is, még ha ezt nem is ismerte be.
Az út további részében csendesen sétáltunk, mindkettőnket megérintett Beni esete. Sosem értettem a nőket, akik képesek elhagyni a gyereküket. Egy gyereknek a legnagyobb szüksége az édesanyjára van. Saját magamról tudom, hogy kész idegroncs lennék anyu nélkül.
- Te, Lili! - szakított ki gondolataimból barátnőm.
- Igen? - néztem rá érdeklődően.
- Van otthon óvszered? - kérdezte higgadtan, hangjában nyoma sem volt a tréfának.
- Mi van? - emeltem fel a hangom döbbenetemben.
- Tudod, Bartók láttán eszembe jutott, hogy ő volt az utolsó pasid. És mióta szakítottatok senkivel sem voltál, arról tudnék. Szóval nem nagyon volt szükséged rá, de most majd kelleni fog. - magyarázta és még mindig teljesen komoly volt. Nem számított, hogy épp a szexuális életemen morfondírozott ezidáig.
- Reni,  tisztában vagy vele, hogy most miről beszélsz? - torpantam meg hirtelen.
- Teljesen. Két éve nem voltál senkivel. Az hosszú idő. Ideje, hogy pótold. Stieber megfelelő személy, akivel újra aktivizálhatod magad. - állt meg mellettem ő is.
- Renáta, ha nem ismerném a személyiséged és téged, most rohadtul megsértődnék. - morogtam, és a kezemben tartott szatyor csak úgy csörgött, mivel a fülét elég erősen markolásztam.
- Ne izélj már! Tudod, hogy neked akarok jót Lili. 24 vagy. Élned kell, még most! - ragadta meg a vállam biztatásképp.
- Jó, beismerem, igazad van. - fújtam ki a levegőt. - Néha úgy tudom utálni, hogy ennyire nyílt és szabadszájú vagy. - indultam el kissé durcásan.
- Dehogy utálod! - jött utánam Reni nevetve, majd átkarolta a vállam és úgy mentünk tovább.
Miután elköszöntem barátnőmtől, a lakásomba siettem, ugyanis kicsit elidőztünk, nekem pedig edzésre kellett mennem. Gyorsan letettem a szatyrokat a szobámba, és a fürdőbe vettem az irányt, hogy letusoljak. 
Rekord idő alatt végeztem mindennel. A holmim a táskába, a hajam összefogva, a bejárati ajtót pedig már zárhattam is. 
Egész délután még csak a telefonomra sem pillantottam, így amíg a pálya felé sétáltam végre jutott idő rá. SMS-em nem érkezett, de a Facebook oldalamon egy ismerősnek jelölés és egy üzenet várt. Mindkettő ugyanattól a személytől jött. Stieber Zoltán. 
Szia! :) Gondoltam nem baj, ha itt is ismerősök leszünk. Jó edzést, majd este beszélünk. ;)
Üzenete láttán rögtön boldogabb lettem. Még ha csak egy kis gesztus is, de el nem tudja képzelni mennyire jól esett.
A pályára érve még senkit nem láttam, ami elég szokatlan, hiszen ilyenkor már Erik kint szokott minket várni. Gyorsan a telefonom órájára néztem, ami 17:50-et mutatott, tehát volt még 10 percem a kezdés előtt. Berohantam az öltözőbe, és már vettem is át az edzőruhámat.
- Sziasztok lányok! - köszöntem hangosan, de nem jött semmi válasz. A cuccok a padon ledobálva, de az öltözőbe már senki. Nem kaptam üzenetet, hogy előbb kezdenénk, így nem értettem hová tűnhetett mindenki.
Miután átöltöztem, benéztem az edzőterembe, ugyanis más lehetőség már nem maradt, ahol kereshettem őket.
Erik ideges hangjára lettem figyelmes. 
- Sebők! - visszhangzott az egész épület a nevemtől.
- Sziasztok! - mosolyogtam úgy, mintha mi sem történt volna.
- Gyere bemelegíteni. Ma erőnléti edzést tartunk. - folytatta az edzőnk ugyanolyan hangnemben. 
- Most mégis mi bajod van? - kérdeztem tőle teljesen nyugodtan, mit sem értve feszültségéből.
- Az, hogy te vagy a csapatkapitány, és most is ki az utolsó, aki ideér? Hát te. - vágta a fejemhez.
- Khmmm.. le kéne váltani. - jegyezte meg gúnyosan Gitta.
- Na akkor kezdjük végre az edzést, vagy tovább szapulnátok még? Mert felőlem nyugodtan, de akkor csak az időnket fecsérlitek. - mentem oda a bordásfalhoz, hogy kicsit lenyújtsam az izmaimat.
Erik válasz nélkül témát váltott, és felvázolta a mai programot. Imádtam felhúzni az idegeit, mindig olyan merev és nyugodt. Nem ártott, ha néha kicsit felpörgött.
Már jó pár gyakorlaton túl voltunk és éreztem, ahogy testemben kezd felszabadulni az adrenalin. Kicsi korom óta ez volt. Amint mozogni kezdtem a testem feltöltődött. Ezért is esett meg velem elég gyakran, hogy elkapkodtam a dolgokat. Mint például a mai edzésen. A gyakorlat egész egyszerű guggolás volt némi súllyal a vállunkon, de én kissé elsiettem.
- Lili! Nem egészen ez a feladat. - lépett mögém Erik, akivel a velem szemben lévő tükrön keresztül néztem szembe.
- Miért? Mit rontottam el? - néztem hátra, hogy rálássak rendesen.
- Nem tolod ki eléggé a csipőd. Megmutatom, hogy kellene. - lépett mögém szorosan.
Jobb karja végigsimított oldalamon, majd alhasamon.

Mikor elért a tenyere a hasam aljáig kissé hátrébb tolta az egész csipőm, így pont neki ütköztem Eriknek, és azt hiszem érzékeny ponton érinthettem, mert egy apró morgás szakadt fel torkából.
- Ez így jó lesz, most guggolj le. - suttogta fülembe, engem pedig kirázott a hideg, de nem a gyönyörtől.

3. rész

Sziasztook! :)
Bocsánat a késésért, de most már itt vagyunk a 3. résszel! Reméljük tetszeni fog Nektek! Jó olvasást :* Dana, Bius xx 

Mivel már nem volt időm felöltözni köntösben nyitottam ajtót. Mikor megláttam ki az, teljesen ledöbbentem, és szerintem ez neki is feltűnt.
- Te meg mit keresel itt ilyenkor? - kérdeztem az előttem ácsorgó személytől...

- Muszáj beszélnem veled. - rontott be a lakásba anélkül, hogy beengedtem volna.
- Mégis mi olyan fontos, hogy ilyen későn személyesen keresel fel? - tettem fel a kérdést értetlenül, majd gyorsan a ruháimért nyúltam, hogy felöltözhessek. - Ha annyira sürgős, akkor ma az étteremben is szólhattál volna róla. De helyette inkább csak gúnyolódtál amiért olyan sokat voltam Stibivel. - vágtam az arcába.

- Ó, már becézed is? Hát gratulálok Lili, azt hittem ennél okosabb vagy. Tévedtem. - szemei szinte szikrákat szórtak. Nem értettem mi ez a hirtelen felindulás Eriknél. 
- Inkább térjünk rá arra, amiért most idejöttél. Először is, megkínálhatlak valamivel? - kérdeztem tőle nyugodt hangnemben. 
- Egy kávét elfogadok. - ült le az ágyra, én pedig a ruháimmal együtt kimentem a konyhába kávéért, és ha már volt egy kis időm fel is öltöztem. 
- Itt is vagyok. Tessék. - nyomtam kezébe a csészét. - Vigyázz, mert forró! - figyelmeztettem, de kicsit későn, ugyanis sziszegett egyet.
- Na, akkor kezdjünk bele.. Igazából nem kell messzire menni, hogy megtudd, miért is vagyok itt. Szerintem sejted. Okos lány vagy. - szemeit mélyen az enyémbe fúrta. - Ugyanmár.. Te is tudod, hogy bármi is alakul közted és Zoli között, az nem fog sokáig tartani. Alig van itthon, folyton utazik. Ráadásul elég híres, rengeteg lány veszi körül őt nap mint nap. Melyik férfi állna ellen, ha felajánlkoznak neki? - nevetett fel, bizonyára ezt magából kiindulva állapította meg.
- Figyelj, Erik. Ma ismerkedtünk meg, és csak beszélgettünk. Semmi nem történt köztünk. Ha pedig lesz is valami, ahhoz sincs semmi közöd. Felnőtt vagyok, tudom mit csinálok és azt hiszem, nem te leszel az, akitől ebben az ügyben tanácsot kérek. - mondtam feszültem. - Ez volt az a halaszthatatlan megbeszélnivaló? Mert akkor már mehetsz is.. - álltam fel az ágyról, és elindultam az ajtó felé. - A focis dolgokról szívesen beszélgetek veled, mert az edzőm vagy, de úgy tudom ez a szerep nem hat ki a magánéletemre. 
Kávéját otthagyva megindult az ajtó felé, és egy gonosz mosolyt rám villantva becsapta maga után az ajtót. 
Mikor már pár perce teljesen egyedül voltam a lakásban feleszméltem, mert mióta Erik elment csak az ajtót bámultam. Mégis mi a fene volt ez? - gondoltam magamban. Teljesen lesokkolt ez a látogatás. 
Próbáltam elhessegetni a történteket és leültem a tv elé, mintha mi sem történt volna. Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű, ahogy elképzeltem. Kattogott az agyam, meg akartam tudni, miért volt annyira fontos számára, hogy még ma közölje ezt velem. Egyszerűen nem értettem. Reméltem, hogy másnap minden világosabb lesz.
Reggel, mikor felébredtem rögtön a telefonomért nyúltam, arra várva, hogy meglátok egy üzenetet, amit tegnap este óta várok. De nem érkezett semmi. 
Csalódottan kikeltem az ágyból, majd elkészítettem a reggelimet, gyorsan összekészültem és elkezdődött a szokásos napom. Először az edzőteremben voltam, csak most a gyerekek nélkül. Helyettük egy lány jött hozzám edzésre. 
2 óra múlva már a kávézóban voltam és Renivel beszélgettem a tegnapról. 
- Szóóóval akkor tetszik neked Zoli? - vonta le a következtetést miután elmeséltem neki mindent. 
- Még nem tudom. Az biztos, hogy nagy hatással van rám. És azok a kék szemek. - ámuldoztam neki továbbra is, és szinte nem ismertem magamra. Teljesen úgy viselkedtem, mint egy óvodás. 
- Remélem hamarosan személyesen is láthatom. - kacsintott rám a legjobb barátnőm, s ekkor hirtelen kinyílt az ajtó és belépett egy újabb vendég. 
- Sziasztok! Egy americanot kérek. - nézett rám, én pedig meglepetten álltam ott előtte.
- Nem gondoltam, hogy ilyen hamar találkozunk. - hagytam figyelmen kívül rendelését. Ez a kijelentésem elég furán hangozhatott, ugyanis az eddigi mosoly eltűnt az arcáról. - Jajj ne haragudj, nem úgy értettem. Illetve nem rossz értelemben. Csak nagyon megleptél. Örülök, hogy itt vagy. - makogtam zavartan. 
- Én is örülök, hogy láthatlak. Nagyon jól áll neked ez a munka. - mondta kedvesen. 
- Te vagy az, Stibi? Úgy örülök, hogy ilyen hamar megismerhetlek. Már sokat hallottam rólad. - vette kezelésbe azonnal Reni, én pedig úgy éreztem mindjárt elsüllyedek. Gyorsan megböktem az oldalát, és reméltem veszi az adást. - Jól van már Lili, nyugi, nem járatlak le. - ekkor már az arcom is égni kezdett. Jól kezdődik. 
- Megcsinálod a kávét? - kérdeztem tőle, fejemmel pedig mutattam, hogy menjen már.
- Jó-jó, persze, megyek. - indult el, de nem tudott csendben otthagyni. - Még beszélünk. - kacsintott Zolira.
- Ne haragudj rá, kicsit nagy a szája. - kértem tőle elnézést, majd elnevettem magam.
- Csak nem ő a legjobb barátnőd? - nevetett ő is.
- De, ő. - néztem mosolyogva Reni után, aki már magához is vett egy papírpoharat, hogy elkészíthesse benne a kávét.
- Gondolom mivel dolgozol, így nem ihatsz meg velem egy kávét, de mit szólnál, ha legközelebb már együtt innánk valamit? - kérdezte meg hirtelen, ami miatt egy pillanatig levegőt is elfelejtettem venni.
- Öööm.. Oké. Miért is ne? - nevettem fel zavaromban, s hirtelen egy hajtincsem kezdtem csavargatni.
- Mikor vagy szabadnapos? - érdeklődött még mindig mosolyogva.
- Szerda és péntek. De nem lenne gond, ha máshova mennénk? Nem szeretnék közönséget. - böktem a fejemmel barátnőm felé, aki már be is fejezte a kávé elkészítését és épp felénk tartott.
- Rendben. Akkor majd felhívlak és megbeszéljük. - kacsintott rám.
- Parancsolj, egy americano. - nyomta a kezébe Reni a még szinte forró kávét.

- Köszi. Mennyi lesz? - nyúlt hátra pénztárcájáért Stibi.
- 650 Ft. - ütöttem be a pénztárgépbe, majd letéptem a blokkot és felé nyújtottam.
- Nem kérek vissza. Köszi. - nyomott a markomba egy papírpénzt.
- Köszi a vásárlást. Gyere máskor is! - támaszkodott meg mellettem a pulton barátnőm.
- Nagyon szívesen. Na, sziasztok! Lili majd beszélünk. - nézett mélyen a szemembe utoljára, majd mielőtt elhagyta a kis üzletet rám mosolygott.
Már legalább három perce elhagyta a kávézót, én pedig még mindig az ajtót bámultam. Reni rángatott vissza a valóságba azzal, hogy folyamatosan a karomat rángatta és kérdezgetett.
- Mi az, hogy majd beszéltek? Lili! Hahó! Föld hívja Lilit! Mi a fene van? - hadarta folyamatosan, és szerintem annyi energia szabadult fel benne, hogy egy maratont is képes lett volna lefutni.
- Állj le! Nyugi. - nevettem fel izgatottságán.
- Belehalok, hogy nem avatsz be a pasiügyeidbe. - biggyesztette le a száját.
- Még csak most ismerkedünk Reni. Megbeszéltük, hogy felhív és majd elmegyünk valahová. - árultam el neki a "titkot", aminek elhallgatása az elmúlt percek alatt kínozta.
- Oké. Meló után irány vásárolni. Olyan dögös leszel azon a randin, hogy Stieber tetől talpig vigyázzba vágja magát, mindenféle értelemben. - tervezgetett barátnőm, s a mondata perverzségén felháborodtam.
- Renáta! - emlékeztettem, hogy fogja vissza magát.
- Most mi van? - tette az ártatlant.
- Semmi Reni, semmi. - forgattam meg a szemem, majd odafordultam az éppen érkező vendéghez.
A műszakunk további része nyugisan, és viszonylag gyorsan telt el. 
- Na, készen állsz babám? - csapta be a szekrényajtaját Reni miután elkészült.
- Most komolyan képes vagy még a plázába is elrángatni? - néztem rá fájdalmas arccal.
- Lilikém, ha a szerelmi életedről van szó, nem ismerek akadályt. Indulás! - karolt belém és maga után húzva elindultunk.
Hétköznap estéhez képest egész sokan lézengtek a kétszintes épületben. Sorra kerülgettek ki minket az emberek, ugyanis barátnőmet teljesen lekötötte a szerelmi életem kivesézése, és folyamatosan tervezgetett, hogy mi is fog történni köztem és Stibi között. Elértünk a kedvenc üzletünkhöz, Reni pedig azonnal belefogott a keresésbe. A karomra dobált egy csomó ruhadarabot. Volt köztük szoknya, top, haspóló, rövidnadrág, sőt még egész ruhák is landoltak a kupacban.
A hajamba túrva bámultam a Reni által válogatott ruhákat, amikor is megakadt egy darabon a szemem. Piros, egész ruha, semmi minta vagy fura szabás, csak két cipzár díszként a csípő résznél.
- Hmm. Ez nem is rossz. - motyogtam és reméltem senki nem hallja, hogy magamban beszélek a próbafülkében. Lekapkodtam magamról a ruháim és belebújtam a szoknyába, igaz a cipzárral adódott egy kis gondom, de megoldottam egyedül. Épp a tükörben nézegettem magam, tetszett a ruha rajtam is, ami ritka, de Reni hangja félbeszakított.
- Remek választás. Itt a cipő hozzá! - kukucskált be felülről lábujjhegyen állva, majd meglóbált egy pár fekete magassarkú szandált, ami azonnal megtetszett.
Miután kifizettük a cipőt és a ruhát úgy döntöttünk, ideje ennünk is valamit. Hamar sorra kerültünk, mivel már elég késő volt ahhoz, hogy zsúfoltig tele legyen a pláza.
- Na, szóval a terv a következő. - kezdett bele, miközben lepakoltunk egy asztalra.
- Már bocsi, de milyen terv? - néztem rá mindkét szemöldökömet a magasba emelve.
- Hát, amivel meghódítod Stiebert. - felelte felháborodva, mintha ez olyan egyértelmű lenne.
- Ajj már, Reni! Ez így is elég kínos, hogy olyan randira vásárolok, amit még csak meg sem beszéltünk. - temettem tenyerembe az arcom.
- Le merem fogadni, hogy még ma este felhív. - magyarázott teli szájjal, és pont miután befejezte a mondatot megcsörrent a telefonom. - Na, ki az? - szívott be a szájába egy adag tésztát.
Ahogy a kijelzőre néztem teljesen lefagytam, ugyanis a hívó nem más volt, mint az épp szóban forgó Zoli.
- S-stibi az. - motyogtam valami válaszképp.
- Akkor meg mi az istenre vársz? Vedd már fel! - csapott egy erőteljeset az asztalra.
- Oké, nyugi! - fújtam ki a levegőt, amit eddig visszatartottam, majd elhúztam a kijelzőn a zöld gombot.
- Szia Lili! - szólt bele édes hangon Zoli.
- Szia! Mi újság? - kérdeztem, hogy oldjam a bennem felgyülemlett idegességet.
- Nincs semmi különös. Csak gondoltam felhívlak, hogy egyeztessük a találkát. - mesélte boldogan.
- Ó! Nos, ennek örülök. - zavaromban egy hajtincsem tekergettem, aminek láttán Reni majd kipukkadt a nevetését visszatartva.
- Szóval arra gondoltam, elmehetnénk ebédelni pénteken. - javasolta, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem.
- É-én nem bánom. - makogtam, és reméltem hogy nem hallotta meg a hangom remegését.
- Remek! Akkor mit szólnál, ha a kávézóval szemben lévő parknál találkoznák negyed egy körül? - hangja olyan lelkes volt, hogy akaratlanul is elmosolyodtam.
- Ott leszek! - ígértem meg hasonlóan lelkesen.
- Én pedig várni foglak! De most mennem kell. Hamarosan látlak. Szia. - búcsúzott el.
- Igen, hamarosan. Puszi. - majd hallottam, hogy kinyomott, így én is letettem.

- "Puszi!" - nyekeregte barátnőm velem szemben, és még csücsörített is.
- Na együnk, mert farkaséhes vagyok. - tereltem el a témát, bár Renit ismerve kétlem, hogy annyiban hagyná. 
- Ugye, hogy megmondtam? - kacsintott fülig érő szájjal. 
- Mmm.. Imádom a spagettit. - hagytam figyelmen kívül előző kérdését.
- Attól még, hogy úgy teszel mintha meg sem szólaltam volna, nem fogom abbahagyni. - figyelmeztetett, én pedig kinéztem az étlap mögül, felvillantottam egy gúnyos mosolyt, és mivel tudtam, hogy úgyse fejezi be, hozzákezdtem.
- Igen, megmondtad, és igen, az időpont miatt hívott. Péntekre beszéltük meg, negyed egykor találkozunk a kávézóval szembeni parkban, szóval tudsz majd kukkolni. - erre erősen felcsillant a szeme. 
- Már most bírom ezt a Stiebert. - kacagott hangosan. 
A kései ebéd után elhagytuk a plázát és hazafelé indultunk. Útközben pedig folyton a péntek járt az eszemben. Szeretném, ha jól sikerülne, ugyanakkor izgulok is, mert most leszünk először kettesben. 
- Ezt nem hiszem el. - sziszegte Reni.
- Mi a baj? - mosolyogtam rá.
- Ne nézz balra, oké? - kérlelt, de én képtelen voltam engedelmeskedni neki, a kíváncsiságom az egyik legnagyobb hibám, így odafordultam. 
- Ó te jóságos ég! - mondtam elkerekedett szemekkel, és magam sem hittem el, hogy így látom Őt...

2. rész

Sziasztok! :)
Meghoztuk a következő részt, időközben pedig a Szereplők listája is bővült, kukkantsatok be! ;) Köszönjük az előző részekhez érkező kommenteket, hihetetlenül jól estek és reméljük, hogy a többi fejezethez is leírjátok majd a véleményeiteket. :)
Jó olvasást! Dana, Bius xx

- Biztosíthatlak róla, hogy imádni fogod. - kacsintottam rá.
A többiek is lassan elkészültek és így már indulhattunk is a kedvenc éttermembe....

Mivel elég sokan voltunk, és a vendéglő is messze volt a pályától, a fiúk buszával tettük meg az odavezető utat. A srácok mind a szokásos helyükre telepedtek le, ezért mi a szabadon maradt ülések között tudtunk már csak válogatni. Én lehuppantam egy ablak melletti helyre, ami az utolsó sorok között volt.
- Ideülhetek? - kérdezte egy félénk hang.
- Persze, nyugodtan. - mosolyogtam Bogira kedvesen.
Bogi nem túl régóta a csapatunk tagja és még nem igazán sikerült neki beilleszkedni. Nagyon visszahúzódó, csendes lány. Ettől függetlenül nem értem a lányok ellenszenvét, attól, hogy valaki ilyen, még nem kéne elítélni. Bogi remek játékos és ezt bizonyítja is minden edzésen, valamint a meccseken is.
- Mi újság? - kérdeztem meg tőle, hogy oldjam a benne rejlő zavart.
- Se-semmi különös. - dadogta, közben pedig az ujját morzsolgatta. A hangján azonban hallottam, hogy valami nincs rendben.
- Bogi, biztos nincs semmi baj? - fordultam felé teljesen.
- Ugyan, semmiség. - nézett fel rám könnyes szemekkel, amik a szemüvegének köszönhetően még jobban csillogtak.
- Hogy lenne már semmiség, ha sírsz. Ki bántott? Várj, kitalálom. Gitta! - jutott eszembe és már azonnal is indultam, hogy helyretegyem.
- Ne, Lili! Kérlek! - szólt utánam Bogi, de figyelmen kívül hagytam. Nem hagyhattam, hogy Gitta gúnyt űzzön valakiből csak azért, mert nem olyan "tökéletes", mint ő.
- Gitta! - szólítottam meg az éppen haját csavargató szőkeséget.
- Mond kapitányom! - nézett hátra röhögve. Azt hitte jópofa dolog gúnyolódni, de pechére csak néhány lány vihogott fel.
- Hagyd abba Bogi szapulását! Nem érdemli meg! Szállj le róla! - néztem rá, s hangomból még én is hallottam a dühöt.
- Na mi van? Bogárka neked sír? Spicli. - forgatta meg szemeit unottan.
- Nem spicli! De ha valakit olyannyira bántanak, hogy sír miatta, az eléggé szembetűnő, nem gondolod? - kérdeztem tőle egyre dühösebben és hangosabban.
- Hagyjál már a hülyeségeddel Lili! - legyintett egyet és visszafordult a mellette ülőhöz.
- Na jó, nem akartam ezt, de nem hagysz mást választást. A következő meccsen nem veszel részt. - közöltem vele a büntetését.

- Micsoda? Ez nem te döntöd el! - pattant fel hirtelen ő is, és szinte rikácsolva beszélt hozzám.
- De pontosan, hogy én döntöm el. És ha nem vagy képes tisztelni a csapattársad, annak viselned kell a következményét. - magyaráztam neki viszonylag nyugodtan.
- Messzire mész Sebők! - fenyegetőzött és egyre közelebb jött, de valaki félbeszakította.
- Mi a probléma? - állt meg mellettem Stibi, és ekkor jöttem rá, hogy szinte az egész busz minket bámul.
- Nincs semmi baj, csak a csapatkapitányunk szívén viseli a csapat leggyengébbik láncszemének sorsát. - mosolygott bájosan Gitta az előtte álló focistára.
- Belehalnál, ha egyszer nem ítélnél el valakit első látásra? - néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
- Nem értem miről beszélsz. - játszotta az ártatlant Zoli előtt.
- Na persze, mint mindig. Csak szállj le Bogiról! - figyelmeztettem utoljára, majd visszaindultam a helyemre, de két lépés után valaki megragadta a karom.
- Minden oké? - nézett mélyen a szemeimbe egy aggódó kék szempár.
- Ne is törődj vele. Nem fontos. - kaptam el a tekintetem, mert teljesen zavarba jöttem az engem vizslató Stibi közelségétől. Kihasználva a figyelmetlenségét kihúztam a karom az ujjai közül és visszamentem a helyemre.
- Jobban vagy már? - simítottam meg Bogi vállát, aki az ölébe ejtett kezeit tanulmányozta.
- Ühüm. Köszi, hogy megvédtél. - mosolygott rám, és a szemeiből csak úgy sugárzott, hogy mennyire hálás nekem. 
- Nem szabad hallgatnod rájuk. A szemüveg mögött egy aranyos lány bújik meg, csak ki kell őt engedned. - tanácsoltam neki, hátha ezzel szert tesz egy kis önbizalomra.
- Köszi Lili! - ölelt meg hirtelen, amit persze viszonoztam.
A következő pillanatban leparkoltunk az étterem előtt és a két edző közölte, hogy itt várjunk, amíg szereznek asztalokat.
- Na, helló lányok! - bukkant fel az előttünk lévő ülések között Nagy Ádám.
- Szia! - mosolyogtam rá kedvesen, és azt hiszem Bogi is motyogott valami "szia"-félét, de nem értettem pontosan mit.
- Éhesek vagytok már? - kezdett csevegni a fiatal futballista.
- Aha. Eléggé. - bólintottam - Na és Te?
- Megtudnék enni egy lovat. Szörnyű ez a fejlődésben lévő szervezet. Folyton táplálni kell, különben bajok vannak. - magyarázta teljes beleéléssel, én meg alig bírtam visszatartani a nevetést.
- Ádám, miért fárasztasz másokat a sok hülyeségeddel? - lépett mellénk hirtelen Zoli.
- Kikérem magamnak! Én nem fárasztok senkit. Ugye? - nézett ránk megerősítést várva.
- Dehogyis. - ráztam a fejem, de amint elfordult jeleztem, hogy amúgy igen.
- Oké srácok! Sikerült helyet szereznünk, jöhettek. - lépett fel a buszra a fiúk edzője. Erre mindenki egy emberként mozdult, éppen ezért is volt nehéz a lejutás a buszról.
Miután sérülés nélkül lejutottunk, befelé vettük az irányt. Közben oldalra pillantottam, egy bizonyos szempárt keresve, de nem kellett sokáig nézelődnöm. Folyton a közelemben volt és figyelt engem, ami persze egyáltalán nem zavart. Még tetszett is.
Az épületbe érve elfoglaltuk a helyünket, de mivel 11-en voltunk, az asztalunk pedig 12 személyre szólt, maradt egy felesleges hely. Éppen mellettem, mivel Erik szokott odaülni, de ő most a fiúk asztalánál foglalt helyet.
Amíg a lányokkal beszélgettem, hirtelen lehuppant mellém valaki. 
- Remélem nem probléma, ha csatlakozok hozzátok. - nézett rám félénken Stibi, az arcán egy visszafojtott mosoly jelent meg.
- Szerintem a lányok örülnek neki, ha itt vagy. - kacsintottam rá.
- Te nem örülsz, ha itt vagyok? - nézett mélyen a szemeimbe, mire elkezdett égni az arcom. Próbálok flörtölni vele, és akkor is ez történik. 
- Én a legjobban. - mosolyogtam rá, majd gyorsan el is fordítottam a fejem úgy téve, mintha körülnéznék az étteremben. Csak remélni mertem, hogy nem vette észre a zavarom.
- Mesélj kicsit magadról. A pályán többször is félbemaradt a beszélgetésünk. - fordult felém teljes felsőtestével. - Például elárulhatnád, hogy hol dolgozol. Fejemet visszafordítottam felé, és láttam az arcán, hogy komolyan érdeklődik irántam.
- A Frei kávézóban dolgozom kiszolgálóként. Ezért is mondtam, hogy magyar színekkel az arcomon szolgáltam ki a vendégeket az EB ideje alatt. - fejeztem be a meccs szünete közben elkezdett mondandómat. 
- Érdekes.. többször is voltam már ott, de sosem találkoztam még veled. Arra emlékeznék. - villantotta ki fogait. 
- Biztos, hogy a szentendreiben voltál? Nem csak egy Frei van Pesten. - nevettem fel.
- Gyakran járok Szentendrén. Szeretek itt kikapcsolódni. - mondta nagy meglepetésemre. Pont itt, ahol kiskorom óta lakok? 
- Érdekes, hogy még sosem futottam össze veled. - elmélkedtem hangosan.
- Igen az. - mosolygott rám, amitől kissé hevesebben vert a szívem. - Na és mit ajánlasz, mint törzsvendég? - érdeklődött az étlapot böngészve.
- Hűha! Nehéz kérdés. - nevettem fel. - De az én kedvencem a Carbonara. Legtöbbször azt eszem.
- Hmm. Nem rossz. Szeretem a tésztát. - osztotta meg velem csak úgy mellékesen.
- Szuper. - mosolyodtam el én is. 
A vacsora további része viszonylag nyugisan telt. Rengeteget beszélgettünk. A beszámolója alapján nagyon sok közös van bennünk. Például az ő családjában is szinte mindenki sportoló. 
Az este folyamán többször is összemosolyogtunk, vagy éppen azon kaptuk egymást, hogy a másikat bámulja.
- Ti kértek desszertet vagy már elég édes ez a bimbózó kapcsolat? - lépett mögénk hirtelen Ádám.
- Ádika, mondták már neked hogy milyen vicces fiú vagy? - veregette vállon Stibi csapattársát.
- Ööö igen, azt hiszem említették már. - gondolkodott el a barna hajú srác.
- Remélem nem hitted el. - kacsintott rá Zoli.
- Na, ez gonosz volt barátom. - sértődött meg teljesen.
- Ami igaz, az igaz. - vonta meg a vállát.
- Amúgy én kérek köszi. Egy fagylalt kelyhet. - fordultam hátra Ádámhoz.
- Remek. Stibi neked nem jár desszert, mert gonosz vagy. - fordított hátat nekünk végül, és visszament leadni a rendelést.
- Messze áll még az érett felnőttségtől. - rázta meg a fejét mosolyogva Zoli.
- Ha jól sejtem ennek ellenére mégis ő a legjobb barátod. - néztem rá mosolyogva.
- Hát ebben van valami. Nagyon összenőttünk ezalatt a pár hónap alatt. Közös szobát kaptunk, szóval elég sok időt töltöttünk együtt. - mesélte, miközben maga elé bámulva a szalvétával babrált.
- Mindig jó, ha az embernek van egy legjobb barátja. - jutott eszembe nekem is Reni, aki az egyik legfontosabb ember az életemben.
A következő pillanatban kihozták a hatalmas fagyi kelyhemet, aminek azonnal neki is estem. A kedvenc édességem a fagyi, és bármikor bármennyit magamba tudok tömni. Mikor befejeztem és ránéztem Stibire, elnevette magát.
- Mi az? Úgy ettem, mint egy kismalac? - néztem rá elkerekedett szemekkel.

- Nem, dehogy. Csak - nem fejezte be a mondatot, hanem közelebb jött hozzám, felemelte a jobb kezét és az ujjával letörölte az ajkamon maradt fagyit.
- Ümm köszi. - kaptam a számhoz, és próbáltam elrejteni előle a vörösödő arcom.
Elmosolyodott a zavarom láttán, de nem nevetett ki érte. Folyamatosan egymás szemébe néztünk, és olyan volt mintha csak mi ketten léteznénk. Megszűnt a többiek okozta hangzavar, az étteremben szóló halk zene.
A meghitt pillanatból az edzőm hangja szakított ki, aki közölte, ha mindenki befejezte, indulhatunk. 
Ahogy kiléptem az ajtón, megláttam Erik sejtelmes arcát. Egy ideig nem szólt semmit, csak nézett, de tudtam, hogy valami nagyon zavarta őt a mai nap folyamán.
- Na mi az, Lili? Látom nagyon egymásra hangolódtatok Stieberrel. Talán már a randit is megbeszéltétek? - gúnyolódott.
- Igen, jól látod. Nem értem mi bajod van azzal, hogy ilyen jóba lettünk. - hagytam figyelmen kívül hangnemét, és még magam is meglepődtem, milyen kedvesen válaszoltam vissza.
- Csak nehogy csalódnod kelljen. Tudod milyenek a focisták. - kacsintott rám, majd tovább is állt, és így már nem tudtam visszaszólni neki. Igenis tudom, milyenek a focisták. Van belőle elég a családban. Az edzőnk viselkedését viszont nem tudtam hová tenni. 
Mielőtt a fiúk felszálltak a buszra, váltottak pár szót Erikkel, páran pedig még hozzánk is odajöttek, hogy megköszönjék a mai meccset. 
- Jó volt veletek ma csajok. Remélem máskor is lesz lehetőségünk együtt játszadozni. - mondta Ádám kicsit kétértelműen. Nem régóta ismerem, de valószínű, hogy direkt mondta így. Ma már nem ez volt az első ilyen megnyilvánulása.
- Örülök, hogy megismertelek Lili. Majd beszélünk. - nyomott egy puszit az arcomra a legédesebb srác a Magyar Válogatottból. 
- Én úgyszintén. Remélhetőleg minél hamarabb. - válaszoltam, majd vállára tettem a kezem. Nem tudom mi volt ez a gesztus, sőt azt sem, hogy mit akartam elérni ezzel, de kaptam Tőle egy széles mosolyt, majd utoljára még hosszan a szemembe nézett, és felszállt a buszra. Miután mindenkitől elköszöntem én is elindultam haza. Mivel egyik csapattársam sem lakik a közelben, így egyedül tettem meg az utat. A mosolyt az arcomról képtelenség lett volna levakarni. Folyton az este és a délután történésein kattogott az agyam. Majd hirtelen megcsörrent a telefonom.
- Szia Öcsi! - szóltam bele vidáman a készülékbe.
- Szia Liu! Na, mizu volt a meccsen? - érdeklődött a mostanában felvett laza stílusban.
- Hát, mint várható volt kikaptunk, de rúgtam egy gólt. - árultam el neki a végeredményt.
- Király vagy! De ugye nem felejtetted el? - kérdezte lelkesen, nekem pedig fogalmam sem volt mire gondol.
- Micsodát Öcsi? - értetlenkedem a telefonba, mire csak egy sóhaj volt a válasz.
- Ne már Lili! Hogy lehetsz ilyen bamba? - hangja kissé lekezelő volt. - Kértem, hogy hozz egy aláírt mezt tőlük. - emlékeztetett, nekem pedig ekkor már eszembe jutott.
- Basszus. Ne haragudj. Tisztára kiment a fejemből. - csaptam a homlokomra, és szerintem olyan hangosan, hogy még ő is hallotta. - De megoldom, oké? Megígérem, hogy megszerzem azt a mezt.
- Ezt mintha már hallottam volna, de legyen. Na hétvégén találkozunk. Jó éjt Liu! - búcsúzott el kisöcsém.
- Neked is Törpe! - köszöntem el tőle én is, majd kinyomtam és elraktam a telefont. 
A lakásomba érve lekaptam magamról a szandált és elraktam a cipősszekrénybe. Miután bekapcsoltam a tv-t a zene csatornára kapcsoltam, majd a fürdőbe vettem az irányt. A szennyeseimet bepakoltam a mosógépbe és elindítottam a mosást. Megengedtem a csapot, és amíg megtelt a kád, lemostam magamról a sminkem. Fürdés közben gyorsan megmostam a hajamat, hiszen elég csapzott lett a meccs után. Ahogy elkészültem, kimásztam a kádból, magamra kaptam a köntösöm, a hajamat pedig egy törülközőbe csavartam. Egy gyors fogmosás után elhagytam a fürdőt és leültem a tv elé. Miközben a csatornák között válogattam, a telefonom pittyegett párat. Rögtön magamhoz kaptam és már olvastam is az üzenetet:
"Hol is van pontosan az a kávézó? Nem említettem, de iszonyú kávéfüggő vagyok." A szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy megláttam ki a feladó. Már pötyögtem is a választ. Sajnos hiába vártam, már nem írt vissza. 
Éppen a hajam kifésülésével bajlódtam, mikor csengettek. Fogalmam sem volt ki lehet az ilyen későn.
Mivel már nem volt időm felöltözni, köntösben nyitottam ajtót. Mikor megláttam ki az, teljesen ledöbbentem, és szerintem ez neki is feltűnt.
- Te meg mit keresel itt ilyenkor? - kérdeztem az előttem ácsorgó személytől...

1. rész

Sziasztoook!:) 
Nos, újra itt vagyunk és meghoztuk az 1. részt Nektek! Reméljük tetszeni fog. 
A kommenteket és a pipákat most is örömmel fogadjuk! :)
Jó olvasást! Dana, Bius xx

Egy test nehezedett rám, ami fokozatosan távolodni kezdett tőlem, ezzel egy időben pedig a szemeim is kezdtek kinyílni. Mikor szemtől szembe kerültem "támadómmal", a lélegzetem is elakadt. A világ leggyönyörűbb szempárja vizslatott engem...

A kék szemek továbbra is engem bámultak, én pedig éreztem, hogy kezdek vörösödni. A fölém magasodó játékos a combom két oldalán térdepelt, és kezeivel a vállam fölött támaszkodott. Épp szólásra nyitotta ajkait, mikor valaki közbeszólt.
- Na mi van Stibi, csak nem ismerkedsz? - szakított ki a bámulásból a kapus hangja, ugyanis szinte előtte borultunk fel.
"Stibi" megforgatta szemeit, majd feltápászkodott, és a kezét nyújtotta, hogy nekem is segítsen felállni. Ahogy ujjai az enyémeket érintették valami különös bizsergés futott végig az egész testemen.
- Ne haragudj. Kissé megint hirtelen voltam. - nevetett fel zavarában. 
- Semmiség, én pedig figyelmetlen. - mosolyogtam rá, amit ő is viszonzott. 
- Héé tubicáim! Ezt majd a meccs után, rátok vár az egész pálya. - szakított félbe minket ezúttal az egyik hátvéd, Kádár Tamás.
- Ugyan Tomikám! Nem kell irigykedni. - vigyorgott csapattársára az engem elgázoló Zoli.
Valami azonban rögtön feltűnt. Ez pedig a közvetlen kapcsolat, ami a srácok között volt. Nem csodálom, hogy ilyen sikeresek voltak a bajnokságon, hiszen a foci lényege a csapatjáték és az összetartás, ez pedig már az első pár perc után is szembetűnő volt közöttük.
- Nos, kedves... Ne haragudj, de nem igazán jó a névmemóriám. - zökkentett ki ezúttal gondolataimból a "szépszemű".
- Lili. Sebők Lili. - ismételtem el neki a nevem, ugyanis egy pár perccel ezelőtt mind bemutatkoztunk nekik.

- Szóval Lili. Ne haragudj, hogy feldöntöttelek, de most tényleg folytatnunk kéne. - mosolygott rám szüntelenül, amitől sikeresen zavarba jöttem. 
- Részemről semmi akadálya, Stibi. - kacsintottam rá, majd hátat fordítottam és visszakocogtam a megszokott helyemre. Annyit még hallottam, hogy az ott lévő fiúk mind "húú"-zni kezdtek, mire halkan elnevettem magam.
A meccs további részén kissé nehezemre esett a koncentráció, mert egy bizonyos kék szempár folyton megtalálta az enyémet, és teljes mértékben elterelte a figyelmem a játékról. Eddig még sosem fordult elő velem ilyen, mindig ki tudtam zárni a külvilágot. 
Kislány korom óta imádom a focit, igaz apunak is rengeteg köze volt hozzá, de magamtól is vonzott ez a sport. Imádom a csapatjátékot, mindig feltölt adrenalinnal, ha nem csak magamnak, hanem az egész csapatomnak örömöt okozhatok egy jól irányzott rúgással. Talán ezért is választottak meg a lányok csapatkapitánynak, amit hatalmas megtiszteltetésként éltem meg, és apu büszkesége még boldogabbá tett. 
Az első félidőnek a bíró vetett véget egy sípszóval, aki az első körben Erik volt.
- Oké, 10 perc szünet. Aztán jön a második menet. - közölte Tamás, a fiúk edzője. 
A lányok bevonultak az öltözőbe, én viszont maradtam a lelátón, hisz a kulacsom már előre kihoztam magammal. A hideg víz először égette a torkomat, de ez rettentően jól esett a felmelegedett testemnek. A szemeimet behunyva kortyoltam nagyokat a kulcsból, ami szinte félig ki is ürült. 
Mikor kinyitottam a szemeim sikeresen félrenyeltem, ugyanis velem szemben állt az előbb engem elgázoló Stieber Zoltán.
- Szia. Leülhetek melléd? - kérdezte egy laza mosollyal az arcán.
- P-persze. - feleltem kissé dadogva és arrébb csúsztam, hogy leülhessen.
- Ne haragudj, hogy idepofátlankodtam, de néha kicsit sok a fiúk társasága. És az előbbi után biztos nem hagynák szó nélkül a kis "botlásomat". - magyarázta kissé unottan, de láttam a szája sarkában megbúvó mosolyt, amiből arra következtettem, hogy egyáltalán nincs ellenére ez a piszkálódás.
- Ha már itt tartunk, eddig még nem volt alkalmam, szóval szeretnék gratulálni az EB-n nyújtott teljesítményetekért. Nagyon büszkék vagyunk Rátok! - mondtam szélesen vigyorogva. 
- Köszi, de nektek is sok közötök volt hozzá, úgy értem a szurkolóknak. - nézett mélyen a szemeimbe, amitől ismét zavarba jöttem.
- Ez csak természetes. Ha tudnád milyen őrjöngés volt itthon.. - nevettem fel, ahogy visszaemlékeztem az elmúlt hetekre. A kávézónk is teljesen ráhangolódott a meccsekre és minden este dugig volt.
- Láttunk ezt-azt, de azért élőben más lehetett. - mosolyodott el a lelkesedésem láttán.
- Napokig az arcomra festett magyar zászlóval szolgáltam ki az embereket. - meséltem el neki a szokást, amit az EB idejére vezettünk be Reniékkel.
- Hogy érted, hogy kiszolgáltad őket? - kérdezte teljes felsőtestével felém fordulva.
- Nos, én... - kezdtem bele a mondandómba, de a kivágódó ajtó félbeszakított.
- Stibi! Végre megvagy! Mindenki téged keres. - lépkedett oda hozzánk Nagy Ádám.
- Sejtem miért. - sóhajtott egyet a mondat végén.
- Ismersz már minket. - nevetett fel Ádám. - Na, és mit csináltok? - húzogatta a szemöldökét.
- Ha nem tűnt volna fel, beszélgetünk Ádika. - mondta gúnyosan Zoli.
- Ki tudja... Nem tudhatom, mit csináltatok eddig. - vigyorgott féloldalasan a legfiatalabb csapattag.
- Megnyugtatlak, tényleg csak beszélgettünk. - szóltam közbe én is.
Ádámnak azonban nem volt ideje reagálni, mert a többiek visszatértek, és már kezdődött is a második félidő.
Már jobban tudtam koncentrálni, úgy éreztem, kezdem megszokni Stibi részéről a folytonos figyelmet, amiben az esésünk óta részesített. 
A 76. percben megtört a jég, és az első félidőben kapott gólunkat sikerült kiegyenlíteni. A labdát pedig én juttattam a kapuba. Hihetetlen adrenalin szabadult fel bennem, szinte szárnyaltam az örömtől. Nem magam miatt, és nem azért, mert én rúgtam a gólt, hanem mert láttam a csapattársaim arcát, és a büszkeségüket. Én is büszke voltam. A csapatomra. És a játékunkra. Az edzőnkre, Erikre. Sőt, még a Fiúkra is. 
A következő gólt viszont megint mi kaptuk, csak ezt most Stibi által. Miért is ne? - gondoltam magamban. Kaptam tőle egy kacér mosolyt, és tudtam, hogy ezzel még nincs vége. 
A meccs végül 2-1-re zárult, természetesen a Fiúk javára. De nem volt okunk a szomorkodásra, hiszen egy ilyen jó csapat ellen egy gólt is rúgni, főleg egy lánycsapatnak nagy dicsőség.
A lányokkal egymást ölelgetve ültünk a padon, és örültünk a végeredménynek, amiből a fiúk szakítottak ki minket.
- Gratulálok csajok! Ügyesek voltatok! - mosolygott ránk a másik csapat kapitánya, Dzsudzsák. 
- Köszönjük! A gratuláció inkább a tiétek, hisz ti nyertetek. - fordultam felé, és a kezem nyújtottam, hogy ténylegesen gratulálhassak. Balázs elfogadta a kéznyújtást, s miután kezet fogott velem, utána pedig a csapatunk összes tagjával. a többi fiú is sorban nyújtotta a kezét. A hozzám érkező utolsó ember, amin persze nem lepődtem meg, Stibi volt.
- Szép volt! - szorította meg a kezem és a kelleténél kicsit tovább is tartotta azt.
- Mondja ezt az, akinek a gólja miatt kikaptunk. - néztem rá rosszallóan.
- Ugyan. Valahogy csak kárpótolhatlak. - kacsintott rám.
- Na, lányok, fiúk, arra gondoltunk Erikkel, hogy a két csapat pihenésképp elmehetne ma este egy közös vacsira. - vetette fel a fiúk edzője, Tamás.
- Ismerkedés szempontjából is jó ötlet. - mosolygott Nagy Ádám, Zolira és rám nézve, amitől - a mai nap folyamán már meg sem tudnám számolni mennyiszer - , zavarba jöttem.
- Nem értem miről beszélsz. - vágtuk rá tökéletesen egyszerre. És ekkor mindenkiből kitört a nevetés.
- Na jó, nyomás zuhanyozni és öltözni! - szólt ránk Erik, és a hangja szokatlanul dühös volt.
Hálát adtam az égnek, hogy az egyik nyári ruhámat hoztam el magammal és egy szandált. 
Az öltözőnk persze zengett a lányok csacsogásától és nevetgélésétől. Magamhoz vettem a törülközőm és a tusfürdőm, és már rohantam is a zuhanyzókhoz, hogy az elsők között készüljek el.
A zuhany után gyorsan megszárítkoztam és felöltöztem, majd elővettem a neszesszerem és a tükörhöz indultam. Éppen a szempillaspirállal bajlódtam, amikor egy számomra kellemetlen hang megszólalt.

- Hova készülsz ennyire, Lilike? - fröcsögte Gitta, az ősellenségem, aki mindig is a csapatkapitány posztra pályázott.
- Gitta, öröm látni, mint mindig. - néztem rá a tükrön keresztül.
- Csak nem az egyik focistára akarsz ráakaszkodni? - támaszkodott meg a mellettem lévő mosdókagylón.
- Nem te vagyok. - néztem szemeibe megvetően.
- Ezt meg hogy értsem? - kérdezte felháborodottan.
- Ki is nyomult rá az előző meccsen a csapatkapitányra, mikor a helyi fiúcsapat ellen játszottunk? - emlékeztettem a néhány héttel ezelőtti kis akciójára.
- Ugyan már! Csak féltékeny vagy. - nevetett fel gúnyosan.
- Rád? Igazán mélyre kéne süllyednem ahhoz, hogy rád legyek irigy. - "bájosan" rámosolyogtam, majd otthagytam, mert elkészültem a sminkemmel.
Gyorsan összepakoltam a holmimat, és már rohantam is kifelé az öltözőből. Én voltam az első, aki elkészült. Még a fiúk is odabent voltak.
- Hogy-hogy ilyen hamar elkészültél? Csak nem vársz valakit? - szólalt meg egy ismerős hang a hátam mögül. Hátrafordultam, és láttam, hogy megint fülig ér a szája. 
- Csak vártam. Már megérkezett. - mosolyogtam szélesen én is.
- Azt hiszem ezt megtiszteltetésnek veszem. - lépett mellém, s alig egy lépésnyi hely volt köztünk.
- Na, túlélted, hogy egy légtérben kellett velük maradnod? - intettem fejemmel az ajtó irányába. 
- He-he. Nehezen, de ki. - mosolyodott el féloldalasan. Te jó ég! Bele sem mertem, vagyis inkább akartam gondolni mi lehetett a téma a fiúk öltözőjében. 
- Inkább meg sem kérdezem miről beszéltetek. - forgattam meg a szemeim.
- Lehet jobb is. - nevetett fel, s közben a szemei csillogtak. És ekkor teljesen elvesztem bennük, a gyönyörű, csillogó, kék szemekben.
- Na mizu, fiatalok? - lépett ki hozzánk hirtelen Erik - Lassan indulunk. Készen álltok? - pontosan kettőnk között állt meg, így megnőtt a távolság köztünk.
- Kész vagyunk, de hova is megyünk? - néztem fel rá felvont szemöldökökkel.
- A szokásos. - mosolygott rám bizalmasan. Nos igen, régi bevett szokás, hogy a meccsek után mindig ugyanoda megyünk kajálni.
- Szuper, akkor megint degeszre eszem magam. - mosolyodtam el a sok finom étel gondolatára.
- Beavatnátok engem is? - kérdezte Stibi kissé lehangoltabb hangnemben.
- Nos, kedves Zoli. Elviszünk titeket a város legjobb éttermébe, az Aranysárkány Vendéglőbe. - veregette vállon az edzőm.
- Biztosíthatlak róla, hogy imádni fogod. - kacsintottam rá.
A többiek is lassan elkészültek és így már indulhattunk is a kedvenc éttermembe....