3. rész

Sziasztook! :)
Bocsánat a késésért, de most már itt vagyunk a 3. résszel! Reméljük tetszeni fog Nektek! Jó olvasást :* Dana, Bius xx 

Mivel már nem volt időm felöltözni köntösben nyitottam ajtót. Mikor megláttam ki az, teljesen ledöbbentem, és szerintem ez neki is feltűnt.
- Te meg mit keresel itt ilyenkor? - kérdeztem az előttem ácsorgó személytől...

- Muszáj beszélnem veled. - rontott be a lakásba anélkül, hogy beengedtem volna.
- Mégis mi olyan fontos, hogy ilyen későn személyesen keresel fel? - tettem fel a kérdést értetlenül, majd gyorsan a ruháimért nyúltam, hogy felöltözhessek. - Ha annyira sürgős, akkor ma az étteremben is szólhattál volna róla. De helyette inkább csak gúnyolódtál amiért olyan sokat voltam Stibivel. - vágtam az arcába.

- Ó, már becézed is? Hát gratulálok Lili, azt hittem ennél okosabb vagy. Tévedtem. - szemei szinte szikrákat szórtak. Nem értettem mi ez a hirtelen felindulás Eriknél. 
- Inkább térjünk rá arra, amiért most idejöttél. Először is, megkínálhatlak valamivel? - kérdeztem tőle nyugodt hangnemben. 
- Egy kávét elfogadok. - ült le az ágyra, én pedig a ruháimmal együtt kimentem a konyhába kávéért, és ha már volt egy kis időm fel is öltöztem. 
- Itt is vagyok. Tessék. - nyomtam kezébe a csészét. - Vigyázz, mert forró! - figyelmeztettem, de kicsit későn, ugyanis sziszegett egyet.
- Na, akkor kezdjünk bele.. Igazából nem kell messzire menni, hogy megtudd, miért is vagyok itt. Szerintem sejted. Okos lány vagy. - szemeit mélyen az enyémbe fúrta. - Ugyanmár.. Te is tudod, hogy bármi is alakul közted és Zoli között, az nem fog sokáig tartani. Alig van itthon, folyton utazik. Ráadásul elég híres, rengeteg lány veszi körül őt nap mint nap. Melyik férfi állna ellen, ha felajánlkoznak neki? - nevetett fel, bizonyára ezt magából kiindulva állapította meg.
- Figyelj, Erik. Ma ismerkedtünk meg, és csak beszélgettünk. Semmi nem történt köztünk. Ha pedig lesz is valami, ahhoz sincs semmi közöd. Felnőtt vagyok, tudom mit csinálok és azt hiszem, nem te leszel az, akitől ebben az ügyben tanácsot kérek. - mondtam feszültem. - Ez volt az a halaszthatatlan megbeszélnivaló? Mert akkor már mehetsz is.. - álltam fel az ágyról, és elindultam az ajtó felé. - A focis dolgokról szívesen beszélgetek veled, mert az edzőm vagy, de úgy tudom ez a szerep nem hat ki a magánéletemre. 
Kávéját otthagyva megindult az ajtó felé, és egy gonosz mosolyt rám villantva becsapta maga után az ajtót. 
Mikor már pár perce teljesen egyedül voltam a lakásban feleszméltem, mert mióta Erik elment csak az ajtót bámultam. Mégis mi a fene volt ez? - gondoltam magamban. Teljesen lesokkolt ez a látogatás. 
Próbáltam elhessegetni a történteket és leültem a tv elé, mintha mi sem történt volna. Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű, ahogy elképzeltem. Kattogott az agyam, meg akartam tudni, miért volt annyira fontos számára, hogy még ma közölje ezt velem. Egyszerűen nem értettem. Reméltem, hogy másnap minden világosabb lesz.
Reggel, mikor felébredtem rögtön a telefonomért nyúltam, arra várva, hogy meglátok egy üzenetet, amit tegnap este óta várok. De nem érkezett semmi. 
Csalódottan kikeltem az ágyból, majd elkészítettem a reggelimet, gyorsan összekészültem és elkezdődött a szokásos napom. Először az edzőteremben voltam, csak most a gyerekek nélkül. Helyettük egy lány jött hozzám edzésre. 
2 óra múlva már a kávézóban voltam és Renivel beszélgettem a tegnapról. 
- Szóóóval akkor tetszik neked Zoli? - vonta le a következtetést miután elmeséltem neki mindent. 
- Még nem tudom. Az biztos, hogy nagy hatással van rám. És azok a kék szemek. - ámuldoztam neki továbbra is, és szinte nem ismertem magamra. Teljesen úgy viselkedtem, mint egy óvodás. 
- Remélem hamarosan személyesen is láthatom. - kacsintott rám a legjobb barátnőm, s ekkor hirtelen kinyílt az ajtó és belépett egy újabb vendég. 
- Sziasztok! Egy americanot kérek. - nézett rám, én pedig meglepetten álltam ott előtte.
- Nem gondoltam, hogy ilyen hamar találkozunk. - hagytam figyelmen kívül rendelését. Ez a kijelentésem elég furán hangozhatott, ugyanis az eddigi mosoly eltűnt az arcáról. - Jajj ne haragudj, nem úgy értettem. Illetve nem rossz értelemben. Csak nagyon megleptél. Örülök, hogy itt vagy. - makogtam zavartan. 
- Én is örülök, hogy láthatlak. Nagyon jól áll neked ez a munka. - mondta kedvesen. 
- Te vagy az, Stibi? Úgy örülök, hogy ilyen hamar megismerhetlek. Már sokat hallottam rólad. - vette kezelésbe azonnal Reni, én pedig úgy éreztem mindjárt elsüllyedek. Gyorsan megböktem az oldalát, és reméltem veszi az adást. - Jól van már Lili, nyugi, nem járatlak le. - ekkor már az arcom is égni kezdett. Jól kezdődik. 
- Megcsinálod a kávét? - kérdeztem tőle, fejemmel pedig mutattam, hogy menjen már.
- Jó-jó, persze, megyek. - indult el, de nem tudott csendben otthagyni. - Még beszélünk. - kacsintott Zolira.
- Ne haragudj rá, kicsit nagy a szája. - kértem tőle elnézést, majd elnevettem magam.
- Csak nem ő a legjobb barátnőd? - nevetett ő is.
- De, ő. - néztem mosolyogva Reni után, aki már magához is vett egy papírpoharat, hogy elkészíthesse benne a kávét.
- Gondolom mivel dolgozol, így nem ihatsz meg velem egy kávét, de mit szólnál, ha legközelebb már együtt innánk valamit? - kérdezte meg hirtelen, ami miatt egy pillanatig levegőt is elfelejtettem venni.
- Öööm.. Oké. Miért is ne? - nevettem fel zavaromban, s hirtelen egy hajtincsem kezdtem csavargatni.
- Mikor vagy szabadnapos? - érdeklődött még mindig mosolyogva.
- Szerda és péntek. De nem lenne gond, ha máshova mennénk? Nem szeretnék közönséget. - böktem a fejemmel barátnőm felé, aki már be is fejezte a kávé elkészítését és épp felénk tartott.
- Rendben. Akkor majd felhívlak és megbeszéljük. - kacsintott rám.
- Parancsolj, egy americano. - nyomta a kezébe Reni a még szinte forró kávét.

- Köszi. Mennyi lesz? - nyúlt hátra pénztárcájáért Stibi.
- 650 Ft. - ütöttem be a pénztárgépbe, majd letéptem a blokkot és felé nyújtottam.
- Nem kérek vissza. Köszi. - nyomott a markomba egy papírpénzt.
- Köszi a vásárlást. Gyere máskor is! - támaszkodott meg mellettem a pulton barátnőm.
- Nagyon szívesen. Na, sziasztok! Lili majd beszélünk. - nézett mélyen a szemembe utoljára, majd mielőtt elhagyta a kis üzletet rám mosolygott.
Már legalább három perce elhagyta a kávézót, én pedig még mindig az ajtót bámultam. Reni rángatott vissza a valóságba azzal, hogy folyamatosan a karomat rángatta és kérdezgetett.
- Mi az, hogy majd beszéltek? Lili! Hahó! Föld hívja Lilit! Mi a fene van? - hadarta folyamatosan, és szerintem annyi energia szabadult fel benne, hogy egy maratont is képes lett volna lefutni.
- Állj le! Nyugi. - nevettem fel izgatottságán.
- Belehalok, hogy nem avatsz be a pasiügyeidbe. - biggyesztette le a száját.
- Még csak most ismerkedünk Reni. Megbeszéltük, hogy felhív és majd elmegyünk valahová. - árultam el neki a "titkot", aminek elhallgatása az elmúlt percek alatt kínozta.
- Oké. Meló után irány vásárolni. Olyan dögös leszel azon a randin, hogy Stieber tetől talpig vigyázzba vágja magát, mindenféle értelemben. - tervezgetett barátnőm, s a mondata perverzségén felháborodtam.
- Renáta! - emlékeztettem, hogy fogja vissza magát.
- Most mi van? - tette az ártatlant.
- Semmi Reni, semmi. - forgattam meg a szemem, majd odafordultam az éppen érkező vendéghez.
A műszakunk további része nyugisan, és viszonylag gyorsan telt el. 
- Na, készen állsz babám? - csapta be a szekrényajtaját Reni miután elkészült.
- Most komolyan képes vagy még a plázába is elrángatni? - néztem rá fájdalmas arccal.
- Lilikém, ha a szerelmi életedről van szó, nem ismerek akadályt. Indulás! - karolt belém és maga után húzva elindultunk.
Hétköznap estéhez képest egész sokan lézengtek a kétszintes épületben. Sorra kerülgettek ki minket az emberek, ugyanis barátnőmet teljesen lekötötte a szerelmi életem kivesézése, és folyamatosan tervezgetett, hogy mi is fog történni köztem és Stibi között. Elértünk a kedvenc üzletünkhöz, Reni pedig azonnal belefogott a keresésbe. A karomra dobált egy csomó ruhadarabot. Volt köztük szoknya, top, haspóló, rövidnadrág, sőt még egész ruhák is landoltak a kupacban.
A hajamba túrva bámultam a Reni által válogatott ruhákat, amikor is megakadt egy darabon a szemem. Piros, egész ruha, semmi minta vagy fura szabás, csak két cipzár díszként a csípő résznél.
- Hmm. Ez nem is rossz. - motyogtam és reméltem senki nem hallja, hogy magamban beszélek a próbafülkében. Lekapkodtam magamról a ruháim és belebújtam a szoknyába, igaz a cipzárral adódott egy kis gondom, de megoldottam egyedül. Épp a tükörben nézegettem magam, tetszett a ruha rajtam is, ami ritka, de Reni hangja félbeszakított.
- Remek választás. Itt a cipő hozzá! - kukucskált be felülről lábujjhegyen állva, majd meglóbált egy pár fekete magassarkú szandált, ami azonnal megtetszett.
Miután kifizettük a cipőt és a ruhát úgy döntöttünk, ideje ennünk is valamit. Hamar sorra kerültünk, mivel már elég késő volt ahhoz, hogy zsúfoltig tele legyen a pláza.
- Na, szóval a terv a következő. - kezdett bele, miközben lepakoltunk egy asztalra.
- Már bocsi, de milyen terv? - néztem rá mindkét szemöldökömet a magasba emelve.
- Hát, amivel meghódítod Stiebert. - felelte felháborodva, mintha ez olyan egyértelmű lenne.
- Ajj már, Reni! Ez így is elég kínos, hogy olyan randira vásárolok, amit még csak meg sem beszéltünk. - temettem tenyerembe az arcom.
- Le merem fogadni, hogy még ma este felhív. - magyarázott teli szájjal, és pont miután befejezte a mondatot megcsörrent a telefonom. - Na, ki az? - szívott be a szájába egy adag tésztát.
Ahogy a kijelzőre néztem teljesen lefagytam, ugyanis a hívó nem más volt, mint az épp szóban forgó Zoli.
- S-stibi az. - motyogtam valami válaszképp.
- Akkor meg mi az istenre vársz? Vedd már fel! - csapott egy erőteljeset az asztalra.
- Oké, nyugi! - fújtam ki a levegőt, amit eddig visszatartottam, majd elhúztam a kijelzőn a zöld gombot.
- Szia Lili! - szólt bele édes hangon Zoli.
- Szia! Mi újság? - kérdeztem, hogy oldjam a bennem felgyülemlett idegességet.
- Nincs semmi különös. Csak gondoltam felhívlak, hogy egyeztessük a találkát. - mesélte boldogan.
- Ó! Nos, ennek örülök. - zavaromban egy hajtincsem tekergettem, aminek láttán Reni majd kipukkadt a nevetését visszatartva.
- Szóval arra gondoltam, elmehetnénk ebédelni pénteken. - javasolta, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem.
- É-én nem bánom. - makogtam, és reméltem hogy nem hallotta meg a hangom remegését.
- Remek! Akkor mit szólnál, ha a kávézóval szemben lévő parknál találkoznák negyed egy körül? - hangja olyan lelkes volt, hogy akaratlanul is elmosolyodtam.
- Ott leszek! - ígértem meg hasonlóan lelkesen.
- Én pedig várni foglak! De most mennem kell. Hamarosan látlak. Szia. - búcsúzott el.
- Igen, hamarosan. Puszi. - majd hallottam, hogy kinyomott, így én is letettem.

- "Puszi!" - nyekeregte barátnőm velem szemben, és még csücsörített is.
- Na együnk, mert farkaséhes vagyok. - tereltem el a témát, bár Renit ismerve kétlem, hogy annyiban hagyná. 
- Ugye, hogy megmondtam? - kacsintott fülig érő szájjal. 
- Mmm.. Imádom a spagettit. - hagytam figyelmen kívül előző kérdését.
- Attól még, hogy úgy teszel mintha meg sem szólaltam volna, nem fogom abbahagyni. - figyelmeztetett, én pedig kinéztem az étlap mögül, felvillantottam egy gúnyos mosolyt, és mivel tudtam, hogy úgyse fejezi be, hozzákezdtem.
- Igen, megmondtad, és igen, az időpont miatt hívott. Péntekre beszéltük meg, negyed egykor találkozunk a kávézóval szembeni parkban, szóval tudsz majd kukkolni. - erre erősen felcsillant a szeme. 
- Már most bírom ezt a Stiebert. - kacagott hangosan. 
A kései ebéd után elhagytuk a plázát és hazafelé indultunk. Útközben pedig folyton a péntek járt az eszemben. Szeretném, ha jól sikerülne, ugyanakkor izgulok is, mert most leszünk először kettesben. 
- Ezt nem hiszem el. - sziszegte Reni.
- Mi a baj? - mosolyogtam rá.
- Ne nézz balra, oké? - kérlelt, de én képtelen voltam engedelmeskedni neki, a kíváncsiságom az egyik legnagyobb hibám, így odafordultam. 
- Ó te jóságos ég! - mondtam elkerekedett szemekkel, és magam sem hittem el, hogy így látom Őt...

2. rész

Sziasztok! :)
Meghoztuk a következő részt, időközben pedig a Szereplők listája is bővült, kukkantsatok be! ;) Köszönjük az előző részekhez érkező kommenteket, hihetetlenül jól estek és reméljük, hogy a többi fejezethez is leírjátok majd a véleményeiteket. :)
Jó olvasást! Dana, Bius xx

- Biztosíthatlak róla, hogy imádni fogod. - kacsintottam rá.
A többiek is lassan elkészültek és így már indulhattunk is a kedvenc éttermembe....

Mivel elég sokan voltunk, és a vendéglő is messze volt a pályától, a fiúk buszával tettük meg az odavezető utat. A srácok mind a szokásos helyükre telepedtek le, ezért mi a szabadon maradt ülések között tudtunk már csak válogatni. Én lehuppantam egy ablak melletti helyre, ami az utolsó sorok között volt.
- Ideülhetek? - kérdezte egy félénk hang.
- Persze, nyugodtan. - mosolyogtam Bogira kedvesen.
Bogi nem túl régóta a csapatunk tagja és még nem igazán sikerült neki beilleszkedni. Nagyon visszahúzódó, csendes lány. Ettől függetlenül nem értem a lányok ellenszenvét, attól, hogy valaki ilyen, még nem kéne elítélni. Bogi remek játékos és ezt bizonyítja is minden edzésen, valamint a meccseken is.
- Mi újság? - kérdeztem meg tőle, hogy oldjam a benne rejlő zavart.
- Se-semmi különös. - dadogta, közben pedig az ujját morzsolgatta. A hangján azonban hallottam, hogy valami nincs rendben.
- Bogi, biztos nincs semmi baj? - fordultam felé teljesen.
- Ugyan, semmiség. - nézett fel rám könnyes szemekkel, amik a szemüvegének köszönhetően még jobban csillogtak.
- Hogy lenne már semmiség, ha sírsz. Ki bántott? Várj, kitalálom. Gitta! - jutott eszembe és már azonnal is indultam, hogy helyretegyem.
- Ne, Lili! Kérlek! - szólt utánam Bogi, de figyelmen kívül hagytam. Nem hagyhattam, hogy Gitta gúnyt űzzön valakiből csak azért, mert nem olyan "tökéletes", mint ő.
- Gitta! - szólítottam meg az éppen haját csavargató szőkeséget.
- Mond kapitányom! - nézett hátra röhögve. Azt hitte jópofa dolog gúnyolódni, de pechére csak néhány lány vihogott fel.
- Hagyd abba Bogi szapulását! Nem érdemli meg! Szállj le róla! - néztem rá, s hangomból még én is hallottam a dühöt.
- Na mi van? Bogárka neked sír? Spicli. - forgatta meg szemeit unottan.
- Nem spicli! De ha valakit olyannyira bántanak, hogy sír miatta, az eléggé szembetűnő, nem gondolod? - kérdeztem tőle egyre dühösebben és hangosabban.
- Hagyjál már a hülyeségeddel Lili! - legyintett egyet és visszafordult a mellette ülőhöz.
- Na jó, nem akartam ezt, de nem hagysz mást választást. A következő meccsen nem veszel részt. - közöltem vele a büntetését.

- Micsoda? Ez nem te döntöd el! - pattant fel hirtelen ő is, és szinte rikácsolva beszélt hozzám.
- De pontosan, hogy én döntöm el. És ha nem vagy képes tisztelni a csapattársad, annak viselned kell a következményét. - magyaráztam neki viszonylag nyugodtan.
- Messzire mész Sebők! - fenyegetőzött és egyre közelebb jött, de valaki félbeszakította.
- Mi a probléma? - állt meg mellettem Stibi, és ekkor jöttem rá, hogy szinte az egész busz minket bámul.
- Nincs semmi baj, csak a csapatkapitányunk szívén viseli a csapat leggyengébbik láncszemének sorsát. - mosolygott bájosan Gitta az előtte álló focistára.
- Belehalnál, ha egyszer nem ítélnél el valakit első látásra? - néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
- Nem értem miről beszélsz. - játszotta az ártatlant Zoli előtt.
- Na persze, mint mindig. Csak szállj le Bogiról! - figyelmeztettem utoljára, majd visszaindultam a helyemre, de két lépés után valaki megragadta a karom.
- Minden oké? - nézett mélyen a szemeimbe egy aggódó kék szempár.
- Ne is törődj vele. Nem fontos. - kaptam el a tekintetem, mert teljesen zavarba jöttem az engem vizslató Stibi közelségétől. Kihasználva a figyelmetlenségét kihúztam a karom az ujjai közül és visszamentem a helyemre.
- Jobban vagy már? - simítottam meg Bogi vállát, aki az ölébe ejtett kezeit tanulmányozta.
- Ühüm. Köszi, hogy megvédtél. - mosolygott rám, és a szemeiből csak úgy sugárzott, hogy mennyire hálás nekem. 
- Nem szabad hallgatnod rájuk. A szemüveg mögött egy aranyos lány bújik meg, csak ki kell őt engedned. - tanácsoltam neki, hátha ezzel szert tesz egy kis önbizalomra.
- Köszi Lili! - ölelt meg hirtelen, amit persze viszonoztam.
A következő pillanatban leparkoltunk az étterem előtt és a két edző közölte, hogy itt várjunk, amíg szereznek asztalokat.
- Na, helló lányok! - bukkant fel az előttünk lévő ülések között Nagy Ádám.
- Szia! - mosolyogtam rá kedvesen, és azt hiszem Bogi is motyogott valami "szia"-félét, de nem értettem pontosan mit.
- Éhesek vagytok már? - kezdett csevegni a fiatal futballista.
- Aha. Eléggé. - bólintottam - Na és Te?
- Megtudnék enni egy lovat. Szörnyű ez a fejlődésben lévő szervezet. Folyton táplálni kell, különben bajok vannak. - magyarázta teljes beleéléssel, én meg alig bírtam visszatartani a nevetést.
- Ádám, miért fárasztasz másokat a sok hülyeségeddel? - lépett mellénk hirtelen Zoli.
- Kikérem magamnak! Én nem fárasztok senkit. Ugye? - nézett ránk megerősítést várva.
- Dehogyis. - ráztam a fejem, de amint elfordult jeleztem, hogy amúgy igen.
- Oké srácok! Sikerült helyet szereznünk, jöhettek. - lépett fel a buszra a fiúk edzője. Erre mindenki egy emberként mozdult, éppen ezért is volt nehéz a lejutás a buszról.
Miután sérülés nélkül lejutottunk, befelé vettük az irányt. Közben oldalra pillantottam, egy bizonyos szempárt keresve, de nem kellett sokáig nézelődnöm. Folyton a közelemben volt és figyelt engem, ami persze egyáltalán nem zavart. Még tetszett is.
Az épületbe érve elfoglaltuk a helyünket, de mivel 11-en voltunk, az asztalunk pedig 12 személyre szólt, maradt egy felesleges hely. Éppen mellettem, mivel Erik szokott odaülni, de ő most a fiúk asztalánál foglalt helyet.
Amíg a lányokkal beszélgettem, hirtelen lehuppant mellém valaki. 
- Remélem nem probléma, ha csatlakozok hozzátok. - nézett rám félénken Stibi, az arcán egy visszafojtott mosoly jelent meg.
- Szerintem a lányok örülnek neki, ha itt vagy. - kacsintottam rá.
- Te nem örülsz, ha itt vagyok? - nézett mélyen a szemeimbe, mire elkezdett égni az arcom. Próbálok flörtölni vele, és akkor is ez történik. 
- Én a legjobban. - mosolyogtam rá, majd gyorsan el is fordítottam a fejem úgy téve, mintha körülnéznék az étteremben. Csak remélni mertem, hogy nem vette észre a zavarom.
- Mesélj kicsit magadról. A pályán többször is félbemaradt a beszélgetésünk. - fordult felém teljes felsőtestével. - Például elárulhatnád, hogy hol dolgozol. Fejemet visszafordítottam felé, és láttam az arcán, hogy komolyan érdeklődik irántam.
- A Frei kávézóban dolgozom kiszolgálóként. Ezért is mondtam, hogy magyar színekkel az arcomon szolgáltam ki a vendégeket az EB ideje alatt. - fejeztem be a meccs szünete közben elkezdett mondandómat. 
- Érdekes.. többször is voltam már ott, de sosem találkoztam még veled. Arra emlékeznék. - villantotta ki fogait. 
- Biztos, hogy a szentendreiben voltál? Nem csak egy Frei van Pesten. - nevettem fel.
- Gyakran járok Szentendrén. Szeretek itt kikapcsolódni. - mondta nagy meglepetésemre. Pont itt, ahol kiskorom óta lakok? 
- Érdekes, hogy még sosem futottam össze veled. - elmélkedtem hangosan.
- Igen az. - mosolygott rám, amitől kissé hevesebben vert a szívem. - Na és mit ajánlasz, mint törzsvendég? - érdeklődött az étlapot böngészve.
- Hűha! Nehéz kérdés. - nevettem fel. - De az én kedvencem a Carbonara. Legtöbbször azt eszem.
- Hmm. Nem rossz. Szeretem a tésztát. - osztotta meg velem csak úgy mellékesen.
- Szuper. - mosolyodtam el én is. 
A vacsora további része viszonylag nyugisan telt. Rengeteget beszélgettünk. A beszámolója alapján nagyon sok közös van bennünk. Például az ő családjában is szinte mindenki sportoló. 
Az este folyamán többször is összemosolyogtunk, vagy éppen azon kaptuk egymást, hogy a másikat bámulja.
- Ti kértek desszertet vagy már elég édes ez a bimbózó kapcsolat? - lépett mögénk hirtelen Ádám.
- Ádika, mondták már neked hogy milyen vicces fiú vagy? - veregette vállon Stibi csapattársát.
- Ööö igen, azt hiszem említették már. - gondolkodott el a barna hajú srác.
- Remélem nem hitted el. - kacsintott rá Zoli.
- Na, ez gonosz volt barátom. - sértődött meg teljesen.
- Ami igaz, az igaz. - vonta meg a vállát.
- Amúgy én kérek köszi. Egy fagylalt kelyhet. - fordultam hátra Ádámhoz.
- Remek. Stibi neked nem jár desszert, mert gonosz vagy. - fordított hátat nekünk végül, és visszament leadni a rendelést.
- Messze áll még az érett felnőttségtől. - rázta meg a fejét mosolyogva Zoli.
- Ha jól sejtem ennek ellenére mégis ő a legjobb barátod. - néztem rá mosolyogva.
- Hát ebben van valami. Nagyon összenőttünk ezalatt a pár hónap alatt. Közös szobát kaptunk, szóval elég sok időt töltöttünk együtt. - mesélte, miközben maga elé bámulva a szalvétával babrált.
- Mindig jó, ha az embernek van egy legjobb barátja. - jutott eszembe nekem is Reni, aki az egyik legfontosabb ember az életemben.
A következő pillanatban kihozták a hatalmas fagyi kelyhemet, aminek azonnal neki is estem. A kedvenc édességem a fagyi, és bármikor bármennyit magamba tudok tömni. Mikor befejeztem és ránéztem Stibire, elnevette magát.
- Mi az? Úgy ettem, mint egy kismalac? - néztem rá elkerekedett szemekkel.

- Nem, dehogy. Csak - nem fejezte be a mondatot, hanem közelebb jött hozzám, felemelte a jobb kezét és az ujjával letörölte az ajkamon maradt fagyit.
- Ümm köszi. - kaptam a számhoz, és próbáltam elrejteni előle a vörösödő arcom.
Elmosolyodott a zavarom láttán, de nem nevetett ki érte. Folyamatosan egymás szemébe néztünk, és olyan volt mintha csak mi ketten léteznénk. Megszűnt a többiek okozta hangzavar, az étteremben szóló halk zene.
A meghitt pillanatból az edzőm hangja szakított ki, aki közölte, ha mindenki befejezte, indulhatunk. 
Ahogy kiléptem az ajtón, megláttam Erik sejtelmes arcát. Egy ideig nem szólt semmit, csak nézett, de tudtam, hogy valami nagyon zavarta őt a mai nap folyamán.
- Na mi az, Lili? Látom nagyon egymásra hangolódtatok Stieberrel. Talán már a randit is megbeszéltétek? - gúnyolódott.
- Igen, jól látod. Nem értem mi bajod van azzal, hogy ilyen jóba lettünk. - hagytam figyelmen kívül hangnemét, és még magam is meglepődtem, milyen kedvesen válaszoltam vissza.
- Csak nehogy csalódnod kelljen. Tudod milyenek a focisták. - kacsintott rám, majd tovább is állt, és így már nem tudtam visszaszólni neki. Igenis tudom, milyenek a focisták. Van belőle elég a családban. Az edzőnk viselkedését viszont nem tudtam hová tenni. 
Mielőtt a fiúk felszálltak a buszra, váltottak pár szót Erikkel, páran pedig még hozzánk is odajöttek, hogy megköszönjék a mai meccset. 
- Jó volt veletek ma csajok. Remélem máskor is lesz lehetőségünk együtt játszadozni. - mondta Ádám kicsit kétértelműen. Nem régóta ismerem, de valószínű, hogy direkt mondta így. Ma már nem ez volt az első ilyen megnyilvánulása.
- Örülök, hogy megismertelek Lili. Majd beszélünk. - nyomott egy puszit az arcomra a legédesebb srác a Magyar Válogatottból. 
- Én úgyszintén. Remélhetőleg minél hamarabb. - válaszoltam, majd vállára tettem a kezem. Nem tudom mi volt ez a gesztus, sőt azt sem, hogy mit akartam elérni ezzel, de kaptam Tőle egy széles mosolyt, majd utoljára még hosszan a szemembe nézett, és felszállt a buszra. Miután mindenkitől elköszöntem én is elindultam haza. Mivel egyik csapattársam sem lakik a közelben, így egyedül tettem meg az utat. A mosolyt az arcomról képtelenség lett volna levakarni. Folyton az este és a délután történésein kattogott az agyam. Majd hirtelen megcsörrent a telefonom.
- Szia Öcsi! - szóltam bele vidáman a készülékbe.
- Szia Liu! Na, mizu volt a meccsen? - érdeklődött a mostanában felvett laza stílusban.
- Hát, mint várható volt kikaptunk, de rúgtam egy gólt. - árultam el neki a végeredményt.
- Király vagy! De ugye nem felejtetted el? - kérdezte lelkesen, nekem pedig fogalmam sem volt mire gondol.
- Micsodát Öcsi? - értetlenkedem a telefonba, mire csak egy sóhaj volt a válasz.
- Ne már Lili! Hogy lehetsz ilyen bamba? - hangja kissé lekezelő volt. - Kértem, hogy hozz egy aláírt mezt tőlük. - emlékeztetett, nekem pedig ekkor már eszembe jutott.
- Basszus. Ne haragudj. Tisztára kiment a fejemből. - csaptam a homlokomra, és szerintem olyan hangosan, hogy még ő is hallotta. - De megoldom, oké? Megígérem, hogy megszerzem azt a mezt.
- Ezt mintha már hallottam volna, de legyen. Na hétvégén találkozunk. Jó éjt Liu! - búcsúzott el kisöcsém.
- Neked is Törpe! - köszöntem el tőle én is, majd kinyomtam és elraktam a telefont. 
A lakásomba érve lekaptam magamról a szandált és elraktam a cipősszekrénybe. Miután bekapcsoltam a tv-t a zene csatornára kapcsoltam, majd a fürdőbe vettem az irányt. A szennyeseimet bepakoltam a mosógépbe és elindítottam a mosást. Megengedtem a csapot, és amíg megtelt a kád, lemostam magamról a sminkem. Fürdés közben gyorsan megmostam a hajamat, hiszen elég csapzott lett a meccs után. Ahogy elkészültem, kimásztam a kádból, magamra kaptam a köntösöm, a hajamat pedig egy törülközőbe csavartam. Egy gyors fogmosás után elhagytam a fürdőt és leültem a tv elé. Miközben a csatornák között válogattam, a telefonom pittyegett párat. Rögtön magamhoz kaptam és már olvastam is az üzenetet:
"Hol is van pontosan az a kávézó? Nem említettem, de iszonyú kávéfüggő vagyok." A szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy megláttam ki a feladó. Már pötyögtem is a választ. Sajnos hiába vártam, már nem írt vissza. 
Éppen a hajam kifésülésével bajlódtam, mikor csengettek. Fogalmam sem volt ki lehet az ilyen későn.
Mivel már nem volt időm felöltözni, köntösben nyitottam ajtót. Mikor megláttam ki az, teljesen ledöbbentem, és szerintem ez neki is feltűnt.
- Te meg mit keresel itt ilyenkor? - kérdeztem az előttem ácsorgó személytől...

1. rész

Sziasztoook!:) 
Nos, újra itt vagyunk és meghoztuk az 1. részt Nektek! Reméljük tetszeni fog. 
A kommenteket és a pipákat most is örömmel fogadjuk! :)
Jó olvasást! Dana, Bius xx

Egy test nehezedett rám, ami fokozatosan távolodni kezdett tőlem, ezzel egy időben pedig a szemeim is kezdtek kinyílni. Mikor szemtől szembe kerültem "támadómmal", a lélegzetem is elakadt. A világ leggyönyörűbb szempárja vizslatott engem...

A kék szemek továbbra is engem bámultak, én pedig éreztem, hogy kezdek vörösödni. A fölém magasodó játékos a combom két oldalán térdepelt, és kezeivel a vállam fölött támaszkodott. Épp szólásra nyitotta ajkait, mikor valaki közbeszólt.
- Na mi van Stibi, csak nem ismerkedsz? - szakított ki a bámulásból a kapus hangja, ugyanis szinte előtte borultunk fel.
"Stibi" megforgatta szemeit, majd feltápászkodott, és a kezét nyújtotta, hogy nekem is segítsen felállni. Ahogy ujjai az enyémeket érintették valami különös bizsergés futott végig az egész testemen.
- Ne haragudj. Kissé megint hirtelen voltam. - nevetett fel zavarában. 
- Semmiség, én pedig figyelmetlen. - mosolyogtam rá, amit ő is viszonzott. 
- Héé tubicáim! Ezt majd a meccs után, rátok vár az egész pálya. - szakított félbe minket ezúttal az egyik hátvéd, Kádár Tamás.
- Ugyan Tomikám! Nem kell irigykedni. - vigyorgott csapattársára az engem elgázoló Zoli.
Valami azonban rögtön feltűnt. Ez pedig a közvetlen kapcsolat, ami a srácok között volt. Nem csodálom, hogy ilyen sikeresek voltak a bajnokságon, hiszen a foci lényege a csapatjáték és az összetartás, ez pedig már az első pár perc után is szembetűnő volt közöttük.
- Nos, kedves... Ne haragudj, de nem igazán jó a névmemóriám. - zökkentett ki ezúttal gondolataimból a "szépszemű".
- Lili. Sebők Lili. - ismételtem el neki a nevem, ugyanis egy pár perccel ezelőtt mind bemutatkoztunk nekik.

- Szóval Lili. Ne haragudj, hogy feldöntöttelek, de most tényleg folytatnunk kéne. - mosolygott rám szüntelenül, amitől sikeresen zavarba jöttem. 
- Részemről semmi akadálya, Stibi. - kacsintottam rá, majd hátat fordítottam és visszakocogtam a megszokott helyemre. Annyit még hallottam, hogy az ott lévő fiúk mind "húú"-zni kezdtek, mire halkan elnevettem magam.
A meccs további részén kissé nehezemre esett a koncentráció, mert egy bizonyos kék szempár folyton megtalálta az enyémet, és teljes mértékben elterelte a figyelmem a játékról. Eddig még sosem fordult elő velem ilyen, mindig ki tudtam zárni a külvilágot. 
Kislány korom óta imádom a focit, igaz apunak is rengeteg köze volt hozzá, de magamtól is vonzott ez a sport. Imádom a csapatjátékot, mindig feltölt adrenalinnal, ha nem csak magamnak, hanem az egész csapatomnak örömöt okozhatok egy jól irányzott rúgással. Talán ezért is választottak meg a lányok csapatkapitánynak, amit hatalmas megtiszteltetésként éltem meg, és apu büszkesége még boldogabbá tett. 
Az első félidőnek a bíró vetett véget egy sípszóval, aki az első körben Erik volt.
- Oké, 10 perc szünet. Aztán jön a második menet. - közölte Tamás, a fiúk edzője. 
A lányok bevonultak az öltözőbe, én viszont maradtam a lelátón, hisz a kulacsom már előre kihoztam magammal. A hideg víz először égette a torkomat, de ez rettentően jól esett a felmelegedett testemnek. A szemeimet behunyva kortyoltam nagyokat a kulcsból, ami szinte félig ki is ürült. 
Mikor kinyitottam a szemeim sikeresen félrenyeltem, ugyanis velem szemben állt az előbb engem elgázoló Stieber Zoltán.
- Szia. Leülhetek melléd? - kérdezte egy laza mosollyal az arcán.
- P-persze. - feleltem kissé dadogva és arrébb csúsztam, hogy leülhessen.
- Ne haragudj, hogy idepofátlankodtam, de néha kicsit sok a fiúk társasága. És az előbbi után biztos nem hagynák szó nélkül a kis "botlásomat". - magyarázta kissé unottan, de láttam a szája sarkában megbúvó mosolyt, amiből arra következtettem, hogy egyáltalán nincs ellenére ez a piszkálódás.
- Ha már itt tartunk, eddig még nem volt alkalmam, szóval szeretnék gratulálni az EB-n nyújtott teljesítményetekért. Nagyon büszkék vagyunk Rátok! - mondtam szélesen vigyorogva. 
- Köszi, de nektek is sok közötök volt hozzá, úgy értem a szurkolóknak. - nézett mélyen a szemeimbe, amitől ismét zavarba jöttem.
- Ez csak természetes. Ha tudnád milyen őrjöngés volt itthon.. - nevettem fel, ahogy visszaemlékeztem az elmúlt hetekre. A kávézónk is teljesen ráhangolódott a meccsekre és minden este dugig volt.
- Láttunk ezt-azt, de azért élőben más lehetett. - mosolyodott el a lelkesedésem láttán.
- Napokig az arcomra festett magyar zászlóval szolgáltam ki az embereket. - meséltem el neki a szokást, amit az EB idejére vezettünk be Reniékkel.
- Hogy érted, hogy kiszolgáltad őket? - kérdezte teljes felsőtestével felém fordulva.
- Nos, én... - kezdtem bele a mondandómba, de a kivágódó ajtó félbeszakított.
- Stibi! Végre megvagy! Mindenki téged keres. - lépkedett oda hozzánk Nagy Ádám.
- Sejtem miért. - sóhajtott egyet a mondat végén.
- Ismersz már minket. - nevetett fel Ádám. - Na, és mit csináltok? - húzogatta a szemöldökét.
- Ha nem tűnt volna fel, beszélgetünk Ádika. - mondta gúnyosan Zoli.
- Ki tudja... Nem tudhatom, mit csináltatok eddig. - vigyorgott féloldalasan a legfiatalabb csapattag.
- Megnyugtatlak, tényleg csak beszélgettünk. - szóltam közbe én is.
Ádámnak azonban nem volt ideje reagálni, mert a többiek visszatértek, és már kezdődött is a második félidő.
Már jobban tudtam koncentrálni, úgy éreztem, kezdem megszokni Stibi részéről a folytonos figyelmet, amiben az esésünk óta részesített. 
A 76. percben megtört a jég, és az első félidőben kapott gólunkat sikerült kiegyenlíteni. A labdát pedig én juttattam a kapuba. Hihetetlen adrenalin szabadult fel bennem, szinte szárnyaltam az örömtől. Nem magam miatt, és nem azért, mert én rúgtam a gólt, hanem mert láttam a csapattársaim arcát, és a büszkeségüket. Én is büszke voltam. A csapatomra. És a játékunkra. Az edzőnkre, Erikre. Sőt, még a Fiúkra is. 
A következő gólt viszont megint mi kaptuk, csak ezt most Stibi által. Miért is ne? - gondoltam magamban. Kaptam tőle egy kacér mosolyt, és tudtam, hogy ezzel még nincs vége. 
A meccs végül 2-1-re zárult, természetesen a Fiúk javára. De nem volt okunk a szomorkodásra, hiszen egy ilyen jó csapat ellen egy gólt is rúgni, főleg egy lánycsapatnak nagy dicsőség.
A lányokkal egymást ölelgetve ültünk a padon, és örültünk a végeredménynek, amiből a fiúk szakítottak ki minket.
- Gratulálok csajok! Ügyesek voltatok! - mosolygott ránk a másik csapat kapitánya, Dzsudzsák. 
- Köszönjük! A gratuláció inkább a tiétek, hisz ti nyertetek. - fordultam felé, és a kezem nyújtottam, hogy ténylegesen gratulálhassak. Balázs elfogadta a kéznyújtást, s miután kezet fogott velem, utána pedig a csapatunk összes tagjával. a többi fiú is sorban nyújtotta a kezét. A hozzám érkező utolsó ember, amin persze nem lepődtem meg, Stibi volt.
- Szép volt! - szorította meg a kezem és a kelleténél kicsit tovább is tartotta azt.
- Mondja ezt az, akinek a gólja miatt kikaptunk. - néztem rá rosszallóan.
- Ugyan. Valahogy csak kárpótolhatlak. - kacsintott rám.
- Na, lányok, fiúk, arra gondoltunk Erikkel, hogy a két csapat pihenésképp elmehetne ma este egy közös vacsira. - vetette fel a fiúk edzője, Tamás.
- Ismerkedés szempontjából is jó ötlet. - mosolygott Nagy Ádám, Zolira és rám nézve, amitől - a mai nap folyamán már meg sem tudnám számolni mennyiszer - , zavarba jöttem.
- Nem értem miről beszélsz. - vágtuk rá tökéletesen egyszerre. És ekkor mindenkiből kitört a nevetés.
- Na jó, nyomás zuhanyozni és öltözni! - szólt ránk Erik, és a hangja szokatlanul dühös volt.
Hálát adtam az égnek, hogy az egyik nyári ruhámat hoztam el magammal és egy szandált. 
Az öltözőnk persze zengett a lányok csacsogásától és nevetgélésétől. Magamhoz vettem a törülközőm és a tusfürdőm, és már rohantam is a zuhanyzókhoz, hogy az elsők között készüljek el.
A zuhany után gyorsan megszárítkoztam és felöltöztem, majd elővettem a neszesszerem és a tükörhöz indultam. Éppen a szempillaspirállal bajlódtam, amikor egy számomra kellemetlen hang megszólalt.

- Hova készülsz ennyire, Lilike? - fröcsögte Gitta, az ősellenségem, aki mindig is a csapatkapitány posztra pályázott.
- Gitta, öröm látni, mint mindig. - néztem rá a tükrön keresztül.
- Csak nem az egyik focistára akarsz ráakaszkodni? - támaszkodott meg a mellettem lévő mosdókagylón.
- Nem te vagyok. - néztem szemeibe megvetően.
- Ezt meg hogy értsem? - kérdezte felháborodottan.
- Ki is nyomult rá az előző meccsen a csapatkapitányra, mikor a helyi fiúcsapat ellen játszottunk? - emlékeztettem a néhány héttel ezelőtti kis akciójára.
- Ugyan már! Csak féltékeny vagy. - nevetett fel gúnyosan.
- Rád? Igazán mélyre kéne süllyednem ahhoz, hogy rád legyek irigy. - "bájosan" rámosolyogtam, majd otthagytam, mert elkészültem a sminkemmel.
Gyorsan összepakoltam a holmimat, és már rohantam is kifelé az öltözőből. Én voltam az első, aki elkészült. Még a fiúk is odabent voltak.
- Hogy-hogy ilyen hamar elkészültél? Csak nem vársz valakit? - szólalt meg egy ismerős hang a hátam mögül. Hátrafordultam, és láttam, hogy megint fülig ér a szája. 
- Csak vártam. Már megérkezett. - mosolyogtam szélesen én is.
- Azt hiszem ezt megtiszteltetésnek veszem. - lépett mellém, s alig egy lépésnyi hely volt köztünk.
- Na, túlélted, hogy egy légtérben kellett velük maradnod? - intettem fejemmel az ajtó irányába. 
- He-he. Nehezen, de ki. - mosolyodott el féloldalasan. Te jó ég! Bele sem mertem, vagyis inkább akartam gondolni mi lehetett a téma a fiúk öltözőjében. 
- Inkább meg sem kérdezem miről beszéltetek. - forgattam meg a szemeim.
- Lehet jobb is. - nevetett fel, s közben a szemei csillogtak. És ekkor teljesen elvesztem bennük, a gyönyörű, csillogó, kék szemekben.
- Na mizu, fiatalok? - lépett ki hozzánk hirtelen Erik - Lassan indulunk. Készen álltok? - pontosan kettőnk között állt meg, így megnőtt a távolság köztünk.
- Kész vagyunk, de hova is megyünk? - néztem fel rá felvont szemöldökökkel.
- A szokásos. - mosolygott rám bizalmasan. Nos igen, régi bevett szokás, hogy a meccsek után mindig ugyanoda megyünk kajálni.
- Szuper, akkor megint degeszre eszem magam. - mosolyodtam el a sok finom étel gondolatára.
- Beavatnátok engem is? - kérdezte Stibi kissé lehangoltabb hangnemben.
- Nos, kedves Zoli. Elviszünk titeket a város legjobb éttermébe, az Aranysárkány Vendéglőbe. - veregette vállon az edzőm.
- Biztosíthatlak róla, hogy imádni fogod. - kacsintottam rá.
A többiek is lassan elkészültek és így már indulhattunk is a kedvenc éttermembe....

Prológus

Sziasztok kedves olvasók! :) 
Ezzel a kis prológussal megnyitjuk immáron 3. közös blogunkat. A Szereplők oldalon megtaláljátok a főszereplőinket, és róluk egy rövid bemutatkozót. Ahogy haladunk a részekkel, a szereplők listája is bővülni fog.
Ha tetszett ez a kis bevezető, és felkeltettük az érdeklődéseteket a további részek iránt, iratkozzatok fel, és mindig értesítést fogtok kapni arról, ha kiteszünk egy új részt. A fejezetek alá pedig örömmel fogadjuk a pipákat valamint a kommenteket. 
Jó olvasást! :) Dana, Bius xx

A nevem Sebők Lili, nemrég töltöttem be a 24-et. Szentendrén élek egy, a Duna-parthoz közel lévő kis lakásban. Jelenleg fitnesz edzőként dolgozom, valamint délelőttönként besegítek a lakásomhoz közeli Frei kávézóban. Munka után életem legnagyobb szenvedélyének hódolok, a focinak. A helyi női csapat kapitánya vagyok, ami hatalmas megtiszteltetés. 
A mai nap pedig nagy nap a számunkra. Lehetőséget kaptunk egy edzőmeccsre a Magyar Válogatottal.
Reggel a jól megszokott edzőteremben indítottam a napot. Ez mindig felfrissített.
A kondi tulaja úgy vélte, a nyárra remek program lenne, ha gyerekeknek is tartanánk kisebb edzéseket, így ma ezzel a csoporttal kezdtem. Ahogy az öltözőbe értem, már le is cseréltem a nyári szoknyám a szokásos sport atlétára és rövidnadrágra, valamint a kedvenc edzőcipőmre. A teremben pedig már ott vártak a gyerkőcök. Egész jó a kapcsolatom a kicsikkel, hisz nekem is van egy öcsém. Az óra nagyon jó hangulatban telt. A gyerekek mind nagyon aranyosak és kitartóak voltak, végig élvezték az edzést és egyszer sem nyavalyogtak, hogy elfáradtak.
Miután elköszöntem tőlük visszamentem az öltözőbe, és egy gyors zuhany után már indulhattam is a kávézóba. Az oda vezető úton egyfolytában csak a délután járt a fejemben. Alig vártam, hogy találkozhassak azokkal a srácokkal, akik hetekig lázban tartották az egész országot. Mindannyian nagyszerű játékosok, és szerettem volna, ha tanulhatok tőlük valamit. 
Nagyon hálás voltam Eriknek, az edzőnknek, hogy elintézte ezt nekünk. 
A kávézóba érve kolléganőm, Reni, aki mellesleg nagyon jó barátnőm is, hatalmas mosollyal fogadott.
- Na, izgulsz már? - kérdezte még mindig vigyorogva.
- Az nem kifejezés. Nem minden nap találkozik az ember a magyar válogatottal, pláne úgy, hogy még egy meccset is játszik vele. - magyaráztam neki lelkesen, miközben magamra kötöttem a kötényt, és felhelyeztem a névkártyám.
- Ha már ennyi jóképű férfi vesz majd körül, igazán levadászhatnád az egyiket. - villantotta fel sejtelmes mosolyát.
- Reni, ugye tudod, hogy játszani jönnek és nem flörtölni? -  vontam fel a szemöldököm.
- Na és aztán? Gondolj csak bele, Dzsudzsák, Nagy Ádám és Szalai sem olyan csúnya. - elmélkedett hangosan, nekem pedig nem volt kedvem tovább hallgatni, így otthagytam és beálltam a helyemre a pultba.
Fel sem tűnt, hogy már lejárt a műszakom, mikor Reni elkezdte bökdösni a vállam, hogy ideje indulnom, ha időben oda akarok érni a meccsre. Az idő múlása azért nem tűnt fel, mert imádtam ott dolgozni. A munkatársaim mind kedvesek voltak, a kávézó hangulata mindig megnyugtatott, ráadásul a hatalmas ablakok a Dunára engedtek rálátást, ami még gyönyörűbbé tette a helyet. 
Összeszedtem a cuccaim és már indultam is haza, nehogy a végén tényleg elkéssek, ami elég kínos lenne csapatkapitányként.
Mivel már egy ideje külön élek anyuéktól, (akik szintén a városban laknak, csak annak a túlsó végén) a lakásomban nem várt senki. Egy gyors fogmosás és arcmosás után magamra vettem a mezem, ami piros színű, és fehér betűkkel a hátán ott díszeleg a keresztnevem, valamint a 14-es szám. 
Hajamat egy kontyba fogtam össze, mivel a hosszúságát nézve nem elég, ha csak egy copfba fogom. A sporttáskámba belehajtogattam a ruhám, amit majd az edzés után veszek fel, valamint a szokásos törülközőm és a kulacsom, amit teletöltöttem hideg vízzel, és a stoplisom, ugyanis abban nem lett volna túl kényelmes elsétálnom a pályáig. 
A szívem a torkomban dobogott az egész út alatt. Lábaimat egyre gyorsabban szedtem egymás után, hogy minél hamarabb odaérhessek. 
Legnagyobb meglepetésemre én voltam az első az öltözőben, így bepakoltam a szekrényembe, felhúztam a karomra a citromsárga karszalagot, ami a csapatkapitányságomat jelképezi.
Egy negyed órával később már az egész csapat a pálya egyik lelátóján izgatottan várakozott. Annak ellenére, hogy sportoló lányok vagyunk, szinte mindenkitől a focisták jóképűségére tett megjegyzéseket lehetett hallani. 
- Na csajok, készen álltok? - lépett oda hozzánk hirtelen Erik.
- Már itt vannak? - döbbent le Virág, aki a csapat kapusa.
- Bizony ám. Öltözködnek, de semmi leskelődés. - nézett végig rajtunk összehúzott szemöldökkel. 
- Nem kéne minket nimfomániásnak nézni. - szólt rá Tami, az egyik középpályás.
- Túl jól ismerlek titeket. - nevetett fel Erik.
- Igen? És mióta vagyunk ilyen éretlen kis csitrik, akik leskelődnek a fiúk után? - kérdeztem meg tőle csodálkozva.
- Lilikém, ne mond, hogy... - a mondatot azonban nem tudta befejezni, ugyanis megjelent a másik csapat edzője, Szélesi Zoltán.
- Oké, a Fiúk elkészültek, és amint hallom, már jönnek is. - nézett az ajtó irányába, ahonnan valóban férfi hangokat lehetett hallani, amik egyre hangosabbak lettek. 
Azonnal felpattantam az eddigi helyemről, és velem együtt az egész csapat is. Rendeződtünk egy gyors sorba, amibe a meccsek előtt szoktunk felállni. Az én helyem a sor legelején van. 
A gyomrom mogyoró méretűre zsugorodott az izgalomtól, és a torkom hirtelen kiszáradt.
- Hali! - lépett ki először Böde, akinek láthatóan nagyon jó kedve volt.
- Köszi Danikám, mondtam, hogy szeretnék én kijönni először, de semmi baj. Sziasztok lányok! - Dzsudzsák Balázs követte Danit szélsebesen, és úgy tűnt, nagyon szeretné megelőzni őt.
- Mint egy csapat óvodás. - nevetett fel mögöttük Gera, a csapat egyik "veterán" játékosa.
És így sorakozott fel velünk szemben a Magyar Labdarúgó Válogatott.
- Nos, akkor kezdhetnénk egy gyors bemutatkozással a lányaim részéről. - javasolta edzőnk, amit mindenki támogatott.
Nekem kellett elkezdenem, amitől kissé zavarba jöttem.
- Sziasztok. Én Sebők Lili vagyok, a csapat kapitánya. - mutatkoztam be, de teljesen zavarban voltam.
- Hmm. Cserét akarok. Cseréljük le Balázst Lilire. Szívesebben engedelmeskednék neki. - szólalt meg hirtelen Priskin Tamás.
- Mert én olyan sokat dirigálok... - forgatta meg szemeit Balázs.
- Épp eleget hallom a hangod, talán már túl sokszor. - szúrta oda Tamás.
A bemutatkozás után, ami elég hosszadalmasra sikeredett, ugyanis a fiúk folyamatosan piszkálták egymást, következett a kézfogás. A mi csaptunk már felállt a helyére, a fiúk azonban nem igazán tudtak dönteni, hogy ki mikor szeretne játszani. Miután sikerült nekik is a helyükre állni, elkezdhettük a meccset. Megadták nekünk a kezdés jogát, de az a sejtelmes vigyor nem kerülte el a tekintetem, amivel egymásra pillantgattak. Fogalmam sem volt mire készülnek, de abban biztos voltam, hogy mindent megteszek azért, hogy legyőzzem őket. Ahogy meghallottam a sípszót már passzoltam is a jobb oldalamon lévő Kingának, ám mielőtt a labda odaérhetett volna hozzá, Nagy Ádám már el is rabolta előlünk. Olyan gyorsan történt minden, hogy reagálni sem volt időnk, a kapuban pedig már landolt is a gól Gera jóvoltából.
Ekkor döbbentem rá, hogy a gyorsaságra játszanak. Rossz döntés volt. Helyet cseréltem Kingával, és így kezdtük el a következő "összecsapást". 

Kinga passzolt a másik oldalán lévő Taminak. Előre rohantam amennyire csak bírtam és vártam a nekem érkező passzt. A labda fél másodpercen belül már nálam is volt, és indulhattam a kapu felé. Szokásomhoz hűen megint csak a labdára koncentráltam, így pedig képtelenség lett volna észrevennem az éppen felém rohanó ellenfelet. A következő pillanatban a fejem koccant egyet ahogy összeütközött a műfűvel. Egy test nehezedett rám, ami fokozatosan távolodni kezdett tőlem, ezzel egy időben pedig a szemeim is kezdtek kinyílni. Mikor szemtől szembe kerültem "támadómmal", a lélegzetem is elakadt. A világ leggyönyörűbb szempárja vizslatott engem...